Ha szeretnél nevezni a Mesés versíró versenyre,
dobd be ide a vers(ek)et aze-mail címeddel és neveddel együtt.
Ha nem szeretnéd közszemlére tenni a munkádat,
küldd el a webmester@gportal.hu címre.
Folyamvölgy peremén,
Élt egy csenevész legény,
Királyának sarja volt,
Édesanyja rég megholt.
Ez a herceg nem átlagos,
Kék írisze oly bánatos,
Mert minden ő, csak nem dalia,
Miért is kéne virágra hasonlítania.
Hisz háta görnyedt, izma gyurma,
Haja kócos, hasán hurka,
Teste nyurga, lába vékony,
Egy bal párral, bár hajlékony.
Ez a fiú csak egy ifjú,
Ostoba, de nem hiú,
De hercegecske és menyecske,
Mindig párba jár, talán.
Ezt hallva fogta lovát,
Izmos csődört, erős patást,
S hiába szólt Mennyei Atyja,
Mégis kivágtatott a balga.
Ősz volt épp, majdnem tél,
A kerti kórón megült a dér,
S városának csontos útján,
Falevelet hordott a szél.
Mi felzaklatta gyáva szívét,
Hogy világgá menjen érte,
Atyja emelte fel intő szavát,
Házasodjon végre!
Hozott nőt, nem egyet, de százat,
Bizony itt az idő, a lagzi egy napot nem várhat,
De lehetett az, karcsú, gömböly, tokás,
A hercegnek nem kellett, ahogy az szokás.
Mennydörgött az Anyja, szégyellje el magát!
Ezzel a tettével átlépett pár határt!
Ha már herceg - és herceg! - az a dolga,
Intézkedjék, hogy asszonya az unokát kihordja.
”Elegem van! Nem csinálom!” - fakadt ki a szent.
S dacos tekintettel az őrségen átlibbent,
Ott eldobta messzire az aranyból vert koronát,
S kivágtatott Folyamvölgyből a folyamvölgyi kapun át.
Jaj az Atyja, ó de bánta,
Már azt is, hogy lánynak szánta,
Minő klisé, s egyszem fia -,
Megszökött az ország királyfia.
„Hirdessék ki! – szólt az öreg,
Ki megtalálja, fogja, vigye,
Csak hozza vissza, mert búza haját,
Látnom kell, mielőtt jő a halál.”
***
Volt egy molnár, izmos, vállas ember,
Kinek a faluban szólni senki nem mert,
Hogy fogja már be virgonc kölykét, lányát,
Mert kocsmában dorbézol hajnalig, az anyjuk fáját!
A fia meg, az a naplopó, lusta, néma kölyke
Nem kapál a földeken, csak bújja a sok könyveket,
”Milyen fiú az? - persze mondani nem merték -,
Annyit ül egy helyben, lassan benövik a cserjék.”
Szóval volt egy lánya, s volt egy fia,
De Folyamvölgytől elválasztotta az Óperencia.
Ennek ellenére a hír begyűrűzött,
Hogy a király némi gondba ütközött.
Azt mondta a molnár,
„Jutalmul aranyat kapsz, várat,
Jó lesz az a Malom mellé,
Őrölnöd ráér, a munka várhat”
Elindult a két testvér,
Hetedhét országon át,
Keresték a Herceget,
De rájuk csak bandita várt,
Úton voltak három napja,
De vagy ezer embert láttak,
Kik elindultak megtalálni,
Hol a Hercegecske várat.
Lábuk tapodta az őszi lucskot,
Csizmájuk bőrig ázott,
De mentek tova töretlenül,
Bár a testük csontig fázott.
Megálltak egy fogadónál,
Cégérén kék fény játszott,
Bent ültek erős férfiak,
Főnökük kissé vadnak látszott.
Erős szemöldöke mögött,
Felcsillant egy csökött,
Tekintete a lányon maradt,
Örömében majd kifakadt.
„Ó te baba, gyere erre!
Ízibe ülj az ölembe,
Ilyen férfit, mint én,
Biztos nem láttál még.”
Ha még egyszer ilyet teszel,
Egy fejjel kevesebb leszel,
Balga! Rossz nővel kezdtél,
Ez olyan harc, amit az elején elvesztettél.
Szó szót követett,
Az lett a dolog vége,
A banda csak úgy futott,
Ki a Bolhavégre.
A Gportálos szerkesztő elszundikált,
S egy furcsa álomban találta magát.
Túl a mesébe illő Óperencián,
A hetedhét ország széles határán.
A malom melletti fogadóban
Gyűlt össze a vidám nép.
Hogy a legifjabb király
Lakodalmát megünnepeljék.
Az ital mellett előkerült a kard,
Mókából vívni kezdett a sok fiatal.
Az idősebbek régi történetek meséltek,
Hol őseik a gonosz sárkánnyal küzdöttek meg.
Három nap múlva véget ért a mulatozás,
Kis mendegélés után mindenki otthon találta magát.
A szerkesztő álmában sétálgatott hazafele a poros úton,
Amikor számokat, betűket látott meg a földön egy papiroson.
Sajnos az álomnak itt vége szakad,
A számokból és betűkből viszont sok megmaradt.
Így a szerkesztő úgy gondolja szerencsét próbál,
Hátha esetleg álmában egy kreditkódot talált.
Hamarosan megtörtént a csoda,
Kiderült, hogy sok-sok kredit a jutalma.
Így ér hát véget ez a kis történet,
Egy mesés álomból végül kreditkód lett.
Egy titkos világ tárul elém, az útja márvány,
nem őrzi kapuját sem démon, sem sárkány,
és három jelszó kell oda csupán,
ott teremsz az Óperencia túloldalán.
A kódok tehát a következőkből állnak,
nem baj, ha nem tetszenek a királynak,
hit, remény, szeretet, ez ami örökké tart,
s nem pusztíthatja el sem tőr, sem kard.
S míg egy gyermek itt büszkén mendegél,
egy apró termetű lény az álomból feleszmél.
Megdöbbenve kérdezi, ki hozott téged oda,
hol az ember lelkét mindig bejárja a csoda?!
A csendet keresném erre, ismerős a fogalom?!
De nem hallja a választ, túl zajos a malom,
mely, a vizet szorgosan hajtja, így újra kérdezi,
a bátorságot ki itt él, vajon felismeri?!
A válasz némaságba költözik, eltelik az idő,
a gyermek azt gondolja a felelthez, kicsi ő.
Visszatérve a bejárathoz, gondolkodik ekképpen
a felelet nem is kívül van, hanem a lelkében.
Távol
Távolba nyúló messzi helyeken,
folyton csak a helyem keresem.
Gondjaimnak keresem az okát,
talán illúzió, hogy várom a csodát.
Mendegélek úttalan utakon,
néha már rám tör az unalom.
Nem királyi sors a szenvedés,
könnyítene kicsit a feledés.
Erős érzés, mint a kard okozta fájdalom,
sárkányok üvöltöznek fejemben, rágalom.
Háromszor elmondom: elég már!
S az Óperencia elém, csodát tár.
Megmenekülök! Valahol ezt hallom,
s előttem egy óriási, széles malom.
Látom már a kiutat ez az lehet,
egy kéz, mi végre megmenthet.
Már nem emészt úgy a bánat,
a hang a fejemben is várhat.
Kezd a szenvedés engedni,
könnyeim kezdenek peregni.
A lélek felszabadul, öröm érkezik,
hol voltál eddig? Sokan kérdezik.
De nem ez a lényeg, itt vagyok,
s ha befogadtok, maradok!
Súgó
Frissítés
Friss hozzászólások
Masika verse:
MODERN MESE folytatás:
„Micsoda tuskók! - dúdolta a lány,
De micsoda öröm!
Csak azt bánom, hogy közben,
Meleg lett a söröm.”
„Tartalékold magad,
Hosszú még az út,
Ha kiverik a fogad egyszer,
Akkor leszel rút.
Nevetett a lány,
Vörös haja lobbant,
Nem csoda, hogy férfi szív,
Őt látva megdobbant.
***
Mendegélt a Herceg,
Lópatkó az úton serceg,
Combjából serkent a vér,
Míg a Bazalthegyre ért.
Ott leszállt, s körbenézett,
Ilyen veszélyt még sosem érzett,
Elnémította a látvány,
Leszállt az égből a Fekete Sárkány.
„Hova-hova ember?
Csak nem a szemem játszik?
Maga egy az egyben,
A Hercegnek látszik.”
Nem hitte, hogy veszélyes az út,
Időközben rá jár a rúd,
Miért üldözi e ármány,
Miért támad rá a sárkány.
De tévedett a Herceg újra,
A sárkány a füstöt reá fújta,
S felkapta hátára,
Hogy megvédhesse várába.
Hiába jött marcona,
Barbár ki elvitte volna,
Hadvezér ki őt akarta,
A sárkány mindet elfújta.
***
Hallotta a két testvér,
Hogy Herceget láttak a hegyekben,
Elvitte a Sárkány őt,
Az országban az egyetlen.
Hosszú menet után,
Elérték a várat,
Mi a hegynek tetején,
Évek óta állhat.
Csontok voltak körbe,
Hamu és szénszag,
Olvadt acél körben,
S a falon egy kis hézag.
Bemásztak a várfalon,
A fiú felvett egy kósza kardot,
Amint ezt megtette,
Meglátott egy arcot.
A Herceg állt előtte,
Ártatlan és szépen,
Sárkányrablás ellenére,
Egészségben, épen.
„Mit keresel erre? - szólt -,
Te nem vagy lovag.”
”Igazad van, nem vagyok holt,
ki a falak alatt rohad.”
„Bocsánat, hogy megszakítom,
Eme kedves percet,
Nem szeretnéd elhagyni,
Ezt a mocskos vermet?”
Herceg a lányra nézett,
De szeme nem csillant,
A fiúra pillantott csupán,
Kinek mosolya felvillant.
„Nem gonosz a sárkány,
Tedd le csak a kardod,
Nem veszélyes, ha
Nincs lovagi rangod.”
„Azért jöttünk érted,
Három napon át,
Hiányol a király,
Beteg jó Atyád - szólt a lány.”
„Nem megyek vissza,
Nem akarok asszonyt,
Tudom, hogy ez kötelesség,
De eldobtam a kasztom.”
Szólni akart a fiú,
De a testvér megelőzte,
A jutalom ígérete,
Az eszét is megfertőzte.
„Gyere velünk Herceg.
Ezt majd otthon megbeszéled.
Nem vagyunk ellenségek,
Tőlünk nem kell félned.”
Tudta ezt a szőke,
Mert a fiút látva,
Kicserepesedett ajka,
Aprón maradt tátva.
Nem kellett több szó,
Befogta a lovát,
S elindultak megmászni
A Bazalthegynek fokát.
Mentek mentek mentek,
A lány vezette a sort,
Hercegnek a vére közben,
Százhúsz fokon forrt.
„Mesélj kicsit magadról,
Hosszú lesz az út,
Ismerjük meg egymást,
Mielőtt elmondjuk a búcsút.”
Ezt mondta a Herceg,
S egész úton át,
A két fiatal férfi,
Egymásra talált.
Folyamvölgybe érve,
Király járult elé,
Fehér lovon érkezve,
Farolt fia mellé.
„Édes drága gyermek!
Csakhogy végre látlak,
Azt hittem a várban,
Tömlöc mélyre zártak.