Csatlakozz te is!

A múlt jeges árnyéka

Ahogyan közeledett a december, már éreztem a nyomást a mellkasomban, ám amikor eljött, egyszerűen csak teltek tovább a napok. Mintha a lelkem átadta volna magát, néma elfogadásba temetkezett és már nem számított, mi közeleg.

A karácsonyi hangulatom nem ért utol soha. Minden éjjel ébren hánykolódtam az üres, fényfüzér által melegen bevilágított szobámban. Kellemes, már-már barátságos hangulatot árasztott a gyenge fény, mégis olyan ridegnek tűnt. Éberen pislogtam felfelé, ki az ablakon. Tiszta tél volt, egy felhő sem kúszott az égen, így a csillagokhoz fohászkodtam, hogy végre csitulást hozzanak kimerült lelkemre. Egyre csak az emlékek gyötörtek - az emlékek, amikor boldog voltam -, egészen addig, amíg végtelenségnek tűnő idő alatt keserűen el nem szenderedtem.

Édes illat ébresztett fel a sötétségből. Haragosan kitöröltem a fáradtságot a szememből, majd készülődni kezdtem, nehogy elkéssek a munkámból, ahol szerencsére az ünnepek alatt nem lehetett unatkozni. Elterelte a figyelmemet a nyomasztó gondolataimról néhány órára.

• Jó reggelt! – köszöntem aznap már századjára, azzal módszeresen hozzáláttam átcsúsztatni a lapszkenneren az árukat. A gyümölcsökhöz érve felpillantottam a halványlila hajú idős, szeplős bőrű nénire, aki az áruház rádiójából felharsanó All I want for Christmas című csodát dúdolta kedvesen:
• Idared az alma?
• Az akciós fajta, Drágám! – vágta rá nem habozva. Bosszúsan lapoztam bele a reklámújságba, majd ütöttem be a gála kódját – Köszönöm!

Soha nem értettem miért kell mindennek a karácsonyról szólnia. November közepe óta csak arról beszélnek az emberek, hogy milyen ajándékot kell venniük, mennyire illatos vacsorát fognak készíteni a családjuknak és, hogy hogyan dekorálják ki a házukat mindenféle mókás és hóbortos csillogó díszekkel. Amiket tavaly én is imádtam – szólalt meg bennem egy hang, de elhessegettem. Az már a múlté.

A szünetemben gyorsan téptem fel a mintás szalvétába gondosan becsomagolt uzsonnát, ami nem más volt, mint zserbó. Néztem azt a nevetséges süteményt, ami egy teszt volt, hogy elkészíthető-e a karácsonyi ebédre. Nos, a válasz: nem. Csúnya, vastag tésztarétegekből és silány mennyiségű töltelékből összetapasztott szendvicsnek látszott, valami barna masszával megkenve, ami talán nyomokban tartalmazott csokoládét is. Azonban a kinézete ellenére, az ízével nem volt probléma.

A nap végén, járva a kivilágított utcákat, elgondolkodtam. Talán, ha nem sajnálnám ennyire magam, még élvezhetném is ezt az egész felhajtást. Olyan régóta gyakorlom a búskomor, besavanyodott magányt, hogy már elfelejtettem, milyen lehet máshogyan viselkedni. Időnként úgy érzem, mintha a múlt meg sem történt volna. Mintha a július csak egy ábrándos képzelgés lett volna, amire vágyok, de teljességgel lehetetlen, hogy valaha megvalósuljon.

Az udvarunkba belépve megpillantottam az idei fenyőfát. Magasnak és terebélyesnek tűnt még behálózva is. Kiábrándult tekintet költözött az arcomra, miközben arra gondoltam, hogy várhatja már a családom, hogy feldíszíthessék. Tudom, hogy már ők is unják a közönyös viselkedésemet, ha szóba jön az ünnep, de egyszerűen képtelen vagyok megfeledkezni a fájdalmamról. Arról, hogyan törtek össze és söpörték az apró darabkáimat el az útból. Megalázva vártam, hogy valaki összeszedjen, de senki nem jött a megmentésemre.

Nagyot sóhajtottam és amikor lassan kifújtam, egy könnycsepp gördült le a kipirosodott arcomon. Elég volt a nyomorúságomból, élvezni fogom a családommal együtt töltött időt.

A hirtelen döntésemtől határozottan futottam fel a lépcsőn, majd léptem be a házba. Lerúgtam bordó bársonycsizmámat és felakasztottam súlyos kabátomat a fogasra. Erőltetett vidámsággal léptem be a konyhába, ahol fényes tetejű bejglik pihentek az asztalon. Ahogyan édesanyám felpillantott, enyhe meglepettség kerekítette el a szemét, majd melegen csóválta meg a fejét:

• Tudtam én, hogy eljön a pillanat.
• Milyen pillanat? – kérdeztem zavartan.
• Tudod, kicsim – fordult hozzám a kezét egy konyharuhába törölgetve -, semmi sem tart örökké. Így, ha éppen boldog vagy, ki kell élvezned, ha pedig szomorú vagy, ebben tudsz reménykedni. Az idő telik és minden elmúlik – simított végig a vállamon húsos kezével, majd ott hagyott egyedül a fülledt szobában.

Igaza volt, túl sokáig éltem a múlt jeges árnyékában. Ideje, hogy elengedjelek…