Csatlakozz te is!

Elmúlik…

Fejfájás. Szédülök. Mi a fene történt velem? Lassan kinyitom a szemem, de a gyér útszéli világításon kívül nem látok mást, hiszen a szélvédő be van repedve, és csak a lámpák fénye törik meg az üvegdarabokon. Lassan mozdítom meg fejem, s egyszerre óriási fájdalom nyilall a nyakamba. Hirtelen kapok a sajgó ponthoz, de meg is bánom, mivel a karomat elkapja egy szúró érzés. Véres. De már valamennyire meg van dermedve a vörös lé. Mennyi ideje lehetek itt? Egyáltalán hol az az itt?

• Drágám! Azt hiszem baj van – kiáltok be a barátomnak a konyhába szomorúan.
• Na, mégis mi volna az, amit egy nagy adag zserbó nem tud orvosolni? – S vigyorogva leteszi az asztalra az illatos és finomnak kinéző sütiket. A kedvencem, és ő ezt tudja. Egyszerűen imádom. Meg persze őt is.
• Tönkrementek az izzók – jelentem ki duzzogva, ezzel bekapok egy nagy szelet sütit a számba, és lehuppanok a kanapéra.
• Nem nagy ügy – legyint egyet, s ő is elkezd falatozgatni. – Ott vannak a pár évvel ezelőttiek is. Ha jól emlékszem, nincs semmi bajuk.
• Tudom, de ugyanolyan karácsonyt szeretnék, mint tavaly volt, és ehhez ugyanaz a fényfüzér is dukál – durcizom tovább.
• Nem hiszem, hogy azzal sok minden változna, hogyha a tavaly előttit tennénk fel – s ezzel elintézettnek tekintette a dolgot.
• De nekem azok nem tetszenek! – erősködök tovább, mostanra már karba font kezekkel.
• Kicsim, a fenyőfa már a talpban, konkrétan az összes dísz rajta – sorolja a tényeket, miközben átölel. -, a sültek készen, ahogyan az összes süti is. Lassan délután négy. Mégis hol szeretnél te ilyenkor olyan giccses izzót találni? – nevet fel mély, karcos, gyönyörű hangjával.
• A szomszéd városban esetleg? Tudod, abban a nagy bevásárlóközpontban – hadonászok a kezeimmel, bemutatva, mennyire óriási is. – Csak átszaladunk, és jövünk is haza. Fél óra alatt meg is van az egész – nézek rá boci szemekkel, s a mosolyából látom, el van intézve minden.
• Öltözz, van 5 perced és indulunk. Ha addig nem vagy a kocsiban, akkor marad a régi izzó – azzal felpattan mellőlem, de előtte még puszit nyom az arcomra, majd elindul készülődni. S így teszek én is.

Gyorsan oldalra nézek és meglátom őt. A kormányra van dőlve, szemei csukva. Lassan hozzá érek, de semmi. Kissé megrázom, még mindig semmi reakció. Kezdek pánikba esni, érzem, ahogy a szívverésem is gyorsul, könnyeim elerednek. Próbálok emlékezni, mi is történt, de gondolkozásom egy újabb fájdalom szakítja félbe. A lábam felől jön, és amint lenézek, látom, hogy az is véres, és a harisnyám is felszakadt. Próbálom mozgatni, de nem megy. Beszorult. Még nagyobb pánik ül ki rajtam, és sebesen gondolkozom, mi is történt.

• De bolond vagy! - kiáltok fel, mikor a barátom kiparodizálja a nyári koncert emlékeinket.

Hazafelé tartunk az új égősorral. Én boldogan és őrült vigyorral arcomon, amire azért most kiült egy kis lesújtottság a témát illetően, míg ő csak nyugodtan vezetett, tudván, emiatt már nem fogom zaklatni. Békés minden, a táj havas, az autóban pedig alma-illat terjeng. Igazából almás-fahéjas lenne, de a gyártók valamit alaposan benézhettek, mivel parányi fahéj illatot sem áraszt magából.

• Nem én voltam, aki egy szál bikiniben parádézott egy random zongorázó pasasnak – nevet rajtam nagyokat, miközben az utat figyeli.
• Mi az, hogy random zongorázó pasas?! Ő Tom Odell volt! Álmaim férfija – s teszem neki a sértődöttet, érezze, hogy fontos volt nekem ott lenni. – Mellesleg július volt, és forróság. Talán télikabátot kellett volna magamra kapni? Egy fesztiválon? – hitetlenkedem.
• Persze, álmaid férfija… Na és akkor én mi vagyok? – kérdezi, s ezzel felém fordítja tekintetét.
• Te egy…

Idáig jutottam a mondatomban, mert hirtelen valami nekicsapódott az autónak. A barátom hiába próbált fékezni, vagy a kormányt félre rántani, de csak annyit ért el vele, hogy az árok felé zuhanunk…

Szóval ez történt. Az én hülye izzóim miatt, mert hisztiztem, mint egy nagyra nőtt óvodás. Ő pedig rendes és nagyszerű barátként teljesítette egy hárpia kérését. Próbálom noszogatni, de semmi reakció. Csöndben ülök, és várok, de ezen a kihalt úton senki nem közlekedik, pláne karácsonykor, estéhez közeledve. Teljesen besötétedett. Akkor már este is van. Észbe kapok, hogy mentőt kellene hívni, így elkezdem a telefonomat keresni. Kesztyűtartó! Bedobtam az izzókkal együtt. Ahogy megtalálom, rögtön próbálok tárcsázni, de lemerült. Francba… Lassan nyúlok barátom zsebébe, erre megmoccan, s lassan felemelkedik a kormányról.

• Mi történt? – kérdezi értetlenül, véres homlokkal.
• Valaminek nekimentünk, és most próbálok segítséget hívni, de lemerült a telefonom – mondom neki sírva, mire a telefonjáért nyúl és tárcsáz rajta.

Elmondja a másik félnek, hogy merre vagyunk, és mi történt, a nevét és pár egyéb dolgot, majd leteszi.

• Jól vagy? – kérdezi, mire zokogva bólintok, hiszen ő jól van, és nekem most ez a legfontosabb.
• Azt hiszem, beszorult a lábam – s erre már patakzik a könnyem is, amit bőszen törölgetek.

Erre barátom kezeimért nyúl, megcsókolja, majd átölel, és a fülembe súgja:

• Nyugalom Kicsim, itt vagyok, mindjárt jönnek. Elmúlik…