Csatlakozz te is!

Sziasztok!

Nem rég láttam egy bejegyzést, ami arról szólt, hogy a mai fiatalok mennyire utálják önmagukat, és képtelenek megbirkózni azzal a személlyel, akik lettek. Hogy mennyi ember érzi úgy, hogy nincs helye ebben a világban, hogy mennyire is lett mindenki kívülálló. Tehát elmondhatjuk egy szóval azt, hogy az egyik legjellemzőbb dolog a mai tinédzsereknél és fiatal felnőtteknél nem más, mint az Önutálat.

Ez a bizonyos általam olvasott bejegyzés pedig így folytatódott: Képzeld el, hogy leülsz a 10 éves éneddel szembe. Mit mondanál neki? Azt mondanád neki is, hogy mennyire gyűlölöd azt, aki lettél? Vagy talán azt, hogy soha nem fog semmit elérni az életben? Hogy semmirekellő? Hogy egy fikarcnyit sem ér az élete vagy a véleménye?

Persze ez elindított egy lavinát a fejemben. Én mit mondanék magamnak? Nem mondhatom el neki, hogy törtem már össze, hogy az élet nem teljesen úgy alakult, mint ahogy terveztem. Nem tehetem meg azt, hogy eltiporjam a saját álmaimat. Hisz… akkor nem is lennék most se az, aki vagyok. De mégis, mit kéne tudnia rólam? Egyáltalán mondjak neki bármi személyeset a jövőjéről, a múltamról? Talán készítsem fel arra, hogy nem sokára a feje tetejére fog állni a világunk, de ne aggódjon, mert túléljük? Igaz, nehezen, de túl fogjuk. Persze ebben van pozitív és negatív is, de ez sem az az információ, amire a 10-éves-én vágyna.

Talán meg kéne tőle kérdezem, hogy emlékszik-e még arra, amikor az egyik kedvenc lovunk hátára rászállt egy pillangó miközben lovas kocsiztunk, és hogy ez mennyire csodálatos pillanat volt, hogy évek múltán is úgy fog élni benne ez a jelenet, mintha még az a nap nem rég lett volna. Érdeklődjek afelől, hogy milyen érzés volt nyári szünetben arra kelni, hogy a madarak csicseregtek kikeletkor vagy arról, hogy mennyire szabadok voltunk, hogy akár alkonyatig vagy a közlámpák felkapcsolásáig játszhattunk az utcán a barátainkkal? Oh, mennyi kacagást és mára már összetört ígéretet hallgattak meg azok a fűszálak az udvarunkban, ahol mindig is játszottunk gyerekként.

Milyen jó is volt, amikor meggyet csentünk a nagyszüleink fáiról, majd a járda menti kispadon pihenve fogyasztottuk el azt, majd a gyümölcs magjait versenyeztettük. Vajon melyikünké érne el távolabbra? És ha egyszer-egyszer véletlen lenyeltük őket az volt a világ legnagyobb problémája, hogy vajon ki fog-e nőni egy meggyfa a gyomrunkból.

De ahogy keresgéltem az emlékeim között, hogy mit is mondanék neki, vagyis magamnak… még mindig nem tudom. Kérjem meg arra, hogy legyen becsületes ember, ne igyon alkoholt, ne cigizzen, drogokról meg álmodni se álmodjon? Talán ez sem lenne a legjobb megoldás.

Inkább csak megfognám a kezét és játszanék vele egyet. Megmutatnám neki, hogy milyen érzés a vizes fűben lépkedni, ahogy a szálak csikizik a talpadat, hogy a legnagyobb pocsolyába mezítláb a legjobb belemenni és hogy a bárányfelhők milyen vicces alakot fel tudnak venni. Aztán pedig, amikor felgyúlnak a villanyoszlop lámpái, hazakísérném. És reménykednék benne, hogy egy olyan ember válik belőle, aki még tudja értékelni az élet apró csodáit és képes lesz észre venni azt is, amit más nem.

És drága, kedves olvasóim, akik eljutottak rövidke bejegyzésem végére, mondjátok el nekem, kérlek. Ti mit mondanátok?