Csatlakozz te is!

A közösséghez

 
 
Tavaszi történetíró verseny - pályaművek

Az alkony ígérete

2017.05.01. 11:00, Gréti - greta-chevelle.gportal.hu
Műfaj: fanfiction (Reign - Az Uralkodónő)

Bash

Fáradtan szálltam le a lovamról, majd hagytam, hogy a lovász elvigye az istállóba. Tekintem egy pillanatra a kastély udvarán lévő tóra tévedt, melynek víztükrén megcsillant a lemenő Nap fénye. Mindig is szerettem az alkonyatot. Olyan titokzatos és szép.

Mint Mária.

Lábaim szinte automatikusan vittek előre, pedig igazából nem voltam benne biztos, hogy idelent találom őt. Az elmúlt napokban sokszor kerestem őt, de végül mindig megfutamodtam, amikor találkoztunk. Pedig tudtam, hogy beszélnem kellene vele. Pontosabban: szerettem volna vele beszélni. Nagyon is. Szinte már kötelességemnek éreztem. De mostanában kezdem úgy érezni, hogy talán túlzásba viszem a becsületességet.

Mégis, úgy tűnik, választ kell találnom egy nagyon fajsúlyos kérdésre: mit tesz az igaz barát?

Merthogy most valamit tennem kell. Főleg, mert Mária itt van.

Megálltam az egyik gyümölcsfa árnyékában, alig pár méterre tőle, és csak néztem őt. Talán még nem múltak el nyomtalanul az érzéseim iránta. Ugyanolyan szépnek láttam őt, mint amikor először belépett a kastélyba. Igaz, a haja hosszabb lett, és már nem is tudom, mikor hallottam utoljára olyan önfeledten kacagni, mint azon az első bálon, amikor az udvarhölgyeivel táncoltak… Hiába, királynőnek lenni nem egyszerű. Őt pedig szemmel láthatóan megtörte a sorsa.

Bárcsak segíthetnék neki valahogy!

Talán beszélhetnék vele. Most egyedül van, és biztos vagyok benne, hogy nem utasítana vissza. Látom a tekintetében a segélykérést. Szinte már könyörög. El tudom képzelni, milyen nehéz lehet neki. Titkolnia kellett azt, hogy megerőszakolták. Uralkodóként még ezt is méltósággal kellett viselnie. Nem élhette meg a fájdalmát. Most pedig hátat fordított Ferencnek, és Louis karjaiba menekült, aki elképzelhető, hogy csak kihasználta a pillanatnyi lelkiállapotát…

Beszélni akartam Máriával, és nem csak azért, mert tisztelem az öcsémet, Ferencet. Hanem azért is, mert Mária fontos nekem. Látom rajta, hogy szenved.

És ezen a ponton bizonytalanodtam el. Vajon nem az frusztrál igazából, hogy Mária nem hozzám fordult segítségért? Persze, csak és kizárólag, mint barát. De én tudtam volna neki segíteni. Hiszen ismerem a lelkét.

Tettem egy mozdulatot előre, és ezzel egy időben reccsenés majd tompa puffanás hallatszott. Egy gyümölcs leesett a fáról, pont a lábam elé. Mária is felfigyelt a zajra, mert megfordult, és találkozott a tekintetünk. Egy ideig viaskodtam magamban, de végül sarkon fordultam, és elsiettem onnan.

Életemben először gyáván viselkedtem.

 

Mária

A lemenő nap fénye különleges színűre festette a kastély parkjában lévő tó vizét. Jó volt ez a csend és egyedüllét. Csak üldögélni itt a padon, érezni, ahogy a lágy, alkonyi szellő cirógatja a bőrömet, végigsimít a hajamon…

A kikelet sokkal szebb. Mert a kikelet az új kezdetet ígéri. De az alkonyat után csak az éjszaka jön, a nyomasztó sötétség. De reggel új nap virrad ránk. Új lehetőségek. Remény arra, hogy még lehet változtatni.

Mostanában mindig a reggelt várom. Ébredés után sokáig fekszem az ágyban és hallgatom a madarak csicsergését. Milyen önfeledtek, milyen boldogok…

Én talán már soha nem leszek igazán boldog. Pedig régen én is tudtam örülni. Tudtam nevetni. De most… Valami megtört bennem. Olyan magányosnak érzem magam, mint még talán soha. Pedig életem nagy részét egyedül töltöttem, idegen földön, távol a hazámtól. De akkor legalább volt egy biztos pont az életemben: a házasságom Ferenccel.

De most nem látom, mi fog következni. Szinte csak egyik napról a másikra élek, tapogatózva. Mintha örök éjszakában lennék.

Vajon mikor fog újra kisütni a Nap az életemben?

Egy pillangó szállt le a ruhámra. Elmosolyodtam, és mutatóujjammal óvatosan megérintettem. Nem repült el, csupán összehúzta egy pillanatra, majd széttárta a szárnyait. Egyszerű kis fehér pillangó volt, csupán egy-egy lila, virág alakú minta volt mindkét szárnyán. Egyszerű, mégis gyönyörű. És milyen ártatlan…

Bárcsak én is az lennék még!

Kapkodva kitöröltem a könnyeket a szememből. Nem szabad sírnom. Nem láthatja senki, hogy szenvedek. Főleg nem Ferenc. Főleg azok után, amit értem tett.

Gondolataimból egy váratlan zaj ébresztett fel. Ijedten összerezzentem, mire a kis pillangó is felrebbent a ruhámról. Még mindig ijesztően hatottak rám a váratlan dolgok. Most azonban megnyugodtam, amikor megláttam Bash-t a közeli gyümölcsfánál állni. Még egy mosoly is elindult a lelkemből, de végül nem ült ki az arcomra. Ahogy Bash szemébe néztem, nagyot dobbant a szívem. Ha itt van, az nem lehet véletlen. A sors keze.

Az elmúlt napokban már nagyon sokszor szerettem volna vele beszélgetni, de egyszerűen nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Mit mondhatnék neki? Úgy szégyellem magam… Pedig ő megértene. Tudom. Hiszen ismeri a lelkem. De akkor is Ferenc bátyja. És a végletekig becsületes. Én pedig egyszer már kihasználtam őt, bár nem akarta. De nem tehetem meg még egyszer. Nem élhetek vissza a jószívűségével. Bash túl jó ember az én bűneimhez.

De most itt van. Az alkonyat új lehetőséget ígér. Csak élnem kell vele.

Mielőtt azonban bármire elszánhattam volna magam, Bash sarkon fordult, és távozott. Sokáig néztem távoldó alakját, egészen addig, amíg el nem nyelte őt a szürkület. Akkor én is felálltam, és lassan lépkedve a kastély felé indultam.

Talán majd holnap…

Remélem.

Még nincs hozzászólás.
 

 
KEDVENC KÉP

Küldj be Te is képet! >>>

 
TÁRSALGÓ
 
HÍRFOLYAM
Friss hozzászólások
 
SZAVAZÁS
Te varázsoltál tavaszi kinézetet a portálodra?

Igen
Nem
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 
HÍRLEVÉL
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
TÁMOGATÓK

AndreaSerlegBolt
UIP Duna Nemzetközi FIlm Kft
Horgolt Csoda
Moments