Csatlakozz te is!

A tavalyi tavasz hamar nyárba fulladt, és hiába tetszett végtelen hosszúságúnak az az április végi forró délután, apró texasi porfészkünket mégiscsak elérte lassan az alkonyat. A verandán álltam, hátamat a vaskos, öreg tartógerendának vetve, melyen vadászkés karcolta minták meséltek történelmet, s közben figyeltem, ahogyan Jenny a korhadt padon üldögél a domboldalban és kukoricát morzsol. A házunk a város szélén állt már ükanyám bakfiskora óta, pont a Nagy Legelő meg a gyümölcsös mellett – így könnyedén váltak szemmel tarthatóvá a teheneink vacsorafőzés közben is, hiszen a konyhai kisablak, csakúgy, mint a tornác pont arrafelé nézett. Nyugat felé. Végighúztam apámtól megörökölt pengét a mutatóujjam begyén, a vérem kiserkent és azon gondolkodtam, Jenny is igazán nyugodhatna már békében a nappal együtt. El is képzeltem, ahogyan kiásom a gödrét, pont ott, a pad mellett, ahol tegnap este Mendezzel, a férjemmel álldogáltak, ölelkezve. Meg tegnapelőtt is, egyre gyakoribbá váltak ezek a kis találkáik. Láttam a kisablakon keresztül, tizenegy óra tájt, mikor Mendez azt hitte már alszom, és csendesen lépkedve osont ki, de persze a veranda deszkapadlóinak nyikorgásából mindig tudtam hová megy. Ha netán eltaláltam volna aludni addigra, akkor is mindig felriadtam, amint a deszka kényszeredetten hajlott meg sáros csizmájának talpa alatt.

Éreztem, hogy aznap más lesz. A nap ugyanolyan lomhán járt az égen, a tennivalók ugyancsak sokasodtak a ház körül, de valami más szag keringett a levegőben. Most már nem csak a tehenek által széthagyott lepények friss illatát hordta hátán a szél, ez a csalárdság bűze volt. Én mindig becsületes asszonyként éltem, sosem tekintettem félre, még akkor sem, mikor Walker csodás életet ígért, egy egész fogadóval, ahol én lettem volna a Madám. „Túl egyszerű és unalmas élet ez egy ilyen nagyasszonynak, mint te, Mary…” – csábítgatott, azt ígérte dámává tesz, gyönyörű gyermekeink lesznek, lovaink és első osztályú vadászkopók őrzik majd a birtokot. „Allergiás vagyok a kutyákra, de szép gondolat” – hűtöttem le, mert hát, én hű feleség vagyok.

Most már dühös hű feleség. Bámultam a padot, Jenny haját, amint tincsei kecses pillangókként szálldosnak a könnyed szélben, mely néha bele-bele kap. Mámorító volt a kép, ahogyan megskalpolom apám vadászkésével és ő csak visít, mint a disznó, mit farkánál húznak ki levágni. Még nem döntöttem el, hogyan csináljam. Öljem meg akkor mikor Mendez éppen esti tisztálkodását végzi a nagy esemény előtt (bezzeg nekem már meg sem fürdik…), hogy mire kiér a mezőre, meglepődve konstatálja – kedvese valóban elalélt tőle? Magamban kuncogtam az elgondoláson, hamar hangos kacagássá erősödött, annyira megtetszett a lelki szemeim előtt imént lepergő képsor. Jenny felkapta a fejét a hangra, mosolyogva intett a padról. Nevetve visszaintegettem a cédának, aki a következő másodpercben már újra a kukoricájával foglalatoskodott.

Az óra nyolcat ütött és csakhamar kilencet, Mendez csaknem jött én meg az istennek sem jutottam döntésre, hát úgy határoztam lefekszem, majd a kikelet tán meghozza a választ a kérdéseimre. A drága késem a párnám alá csúsztattam, hideg pengéje a tollpárnán keresztül is gyengéden érződött arcomon. Mély alvásba süppedtem, ahol kutyákkal álmodtam, meg musztángokkal, messzire lovagoltam a naplementében miközben az okos kopók nyulat kergettek ki a bokrok közül. Banditák támadtak rám, a semmiből kerültek elő, lasszójuk volt és fegyverük, de apám kése most is a harisnyakötőmhöz volt erősítve, így könnyedén vágtam át a karomra hurkolódó kötelet. A lovam lelassított, mert érezte bizonytalan testtartásom, és az egyik bandita keze a mellemre csúszott. Abban a pillanatban szúrtam szíven a késsel, másik kezemmel megrántottam a kantárt.

Mendez hörgése riasztott fel. Már aludni sem hagy ez a lókötő. Félálomban a lámpás zsinórját keresgéltem az ágy mellett, hogy végre lássak is valamit. Mire a sárga szórt fény betöltötte a szobát, a férjem már halott volt. A szomorúságomba rengeteg düh vegyült, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy megint nekem kell eltakarítani utána.

Pokrócba burkolózva botorkáltam ki a ház elé, a kis Jenny még mindig a padon ült, de kezében már nem volt kukorica. Vállait immár szabadon hagyta a megkötős ruha, házunkkal szemben, várakozón, már-már türelmetlenül üldögélt, szinte láttam, ahogyan egyre azt kérdezgeti magában „Mendez, kedves hol vagy már?”.

Szegényke, biztosan fázhatott ebben a lenge öltözetben, kedvesen, csicseregve kiáltottam oda neki:

-          Jenny, kedves, beinvitálhatlak egy teára?