Csatlakozz te is!

A közösséghez

 
 
Őszi történetíró nevezések
Őszi történetíró nevezések : Igaz barátság.

Igaz barátság.


Azt mondják, férfi és nő között nem létezhet igaz barátság. Pedig létezik. Zoli és én voltunk erre az élő példák. Már általánosban jó haverok lettünk, sülve-főve együtt voltunk, mit sem törődve a furcsa tekintetekkel, és a pletykákkal, vagy a provokáló megjegyzésekkel. Hétvégente hatalmas túrákat tettünk, hol gyalogosan, hol kerékpárral.  Az sem érdekelt minket, ha néha bőrig áztunk, dideregve bújtunk egymáshoz, nagy lombos fák alá bújva. Olyan is akadt, hogy tilosban jártunk, kalandot keresve. Belopóztunk a szomszéd kertjébe, gyümölcsöt csenni. Olykor palacsinta-partikat rendeztünk, filmnézéssel egybekötve. Kedvencünk a lekváros volt, abból bármilyen ízű szóba jöhetett. Barátságunk szilárd volt, semmi sem ingathatta meg. Mindent tudtunk egymásról, titkok nem léteztek közöttünk. Teltek az évek, jött a középiskola. Ekkor történt, meg hogy kénytelenek voltunk elválni egymástól, de hétvégéket továbbra is együtt töltöttük.

Két hete kaptam a hírt, hogy Zoli eltűnt az olaszországi osztálykiránduláson. A Nápolyi-öböl vizébe fulladt minden valószínűség szerint. A holttestét nem találták meg a búvárok, csupán az a kendő került elő a vízen lebegve, amit tőlem kapott a születésnapjára. Itt állok az öböl partján, kezemben a kendőt szorongatva… Képtelen vagyok elfogadni, nem létezik, hogy a sors csak úgy elragadja tőlem! Ha halott lenne, én megérezném! A szívem azt súgta, hogy él. Ide kellett jönnöm, nem tehettem mást. Választ akartam kapni mindenáron!

Mióta megtudtam, vándormadár módjára végigjártam az összes helyet, ahol eddig együtt megfordultunk. Először csak kósza gondolatként futott át az agyamon a feltételezés, de aztán egyre erősödött bennem a hit: Zoli életben van. Kiváló úszó volt, iskolai versenyeket is nyert, nem fulladhatott vízbe, képtelenség! Arra nem tudtam magyarázatot találni, hogy ha így van, miért nem jelentkezik, de bizonyára jó oka van rá. Kivettem a bankból a spórolt pénzemet, és megvettem a repülőjegyet, azzal a szilárd elhatározással, hogy nem térek haza addig, amíg meg nem találom. Kérdezősködés közben felmerült a szó egy helyről, amit csak elátkozott szigetként emlegetnek. Senki sem teszi be oda a lábát, mert az a hír járja, hogy aki anno ott töltött egy kis időt, mind halálát lelte. Ez szöget ütött a fejembe. Ennél ideálisabb hely nincs a környéken olyan ember számára, aki valamilyen okból el akar tűnni. Nem tétováztam: irány az elátkozott Gaiola-sziget..  Két szigetből áll, melyet egy keskeny híd köt össze. Az egyiken egy magányos romos villa áll, a másikon nincs semmi. A villa bejáratául szolgáló kaput már szinte teljesen megette a rozsda, könnyen átjutottam rajta. A villa berendezését a fosztogatók rég széthordták. Végigjártam az egész épületet, abban reménykedve, hogy igazam lesz. Úgy tűnt, csalódnom kell, ám ekkor megláttam valamit a földön. Egy fénykép volt. Hogy kerülhetett ide? Felvettem, hogy közelebbről is megnézhessem. Nagyot dobbant a szívem, remegni kezdett a kezem! A fényképen az a templom volt látható, ahol gyerekként megfogadtuk, hogy sosem engedjük, hogy bármi is elszakítson minket egymástól. Ez a kép, csak egy módon kerülhetett ide. Zoli itt volt, és volt egy megérzésem, hogy vissza fog jönni, már csak a kép miatt is. Elrejtőztem hát, és vártam. Nem kellett sokáig várnom, léptek zaját hallottam..

- Hogy találtál rám?

- Nálam jobban senki sem ismer. Tudtam, hogy nem lehetsz halott. Miért rendezted meg a halálod?

- Haldoklom. Az orvosok csak pár hónapot adtak, jó esetben... Nem akartam, hogy végig nézd, ahogy lassan elszáll belőlem az élet…

- Ej te butus! Ezt mégis, hogy gondoltad? Tudod, jóban-rosszban! Együtt csináljuk végig!

Villámcsapásként ért a hír, de valahol mélyen legbelül sejtettem, hogy ilyesmiről lehet szó. Ezek szerint ő már feladta. Ezt nem engedhettem! Szóra kell bírnom, el kell mondania mindent a betegségéről! Ő persze vonakodott, sőt képes volt odáig elmenni, hogy megfenyegetett, ha nem hagyom abba a faggatózást, eltűnik örökre! Rettenetesen félt, de próbálta titkolni. Ahogy átöleltem, éreztem, hogy minden ízében remeg. Továbbra is azt bizonygatta, hogy így lesz jó mindenkinek. Ha úgy hiszik meghalt. Ilyen fiatalon, alig 18 évesen. Kell lennie valamilyen megoldásnak! Sírva könyörögtem, hogy árulja el végre mi a baj, de nem volt képes beszélni róla. Szó nélkül kezembe nyomott egy köteg papírt: a leleteit. Agydaganat, a létező legrosszabb helyen... Minimális esély, majdhogynem nullával egyenlő, hogy a műtét sikerrel jár. Itt már csak a csoda segíthetett... Miért pont vele történik ez? Miért mindig a jó embereknek kell szenvedniük? Néztem, ahogy alszik, azon a szakadt matracon, amit talán az egyik anno idetévedő csavargó hagyott hátra... Nem, nem vagyok képes arra, hogy elengedjem, még annyi közös tervünk volt! Mindenre képes lettem volna, hogy megmentsem! Letérdeltem, és olyat tettem, amit már rég nem. Imádkozni kezdtem a csodáért. Hirtelen feltámadt a szél, átsüvített a törött ablakokon. Egy újság hullott elém. Hálát adtam Istennek, hogy annak idején vettem pár olasz nyelvleckét. Az újságot végiglapozva felfigyeltem egy cikkre. Egy specialistáról szólt, aki új eljárást dolgozott ki az agydaganatok eltávolítására. Itt volt hát a csoda! Azonnal felkeltettem Zolit és rávettem, hogy keressük fel azt az embert! Ennek már több hónapja. Zolit, azóta, megműtötték, és minden esélye meg van a teljes gyógyulásra.

írta: Vágási Józsefné                                                                               

Még nincs hozzászólás.
 

 
KEDVENC KÉP

Küldj be Te is képet! >>>

 
TÁRSALGÓ
 
HÍRFOLYAM
Friss hozzászólások
 
SZAVAZÁS
Te varázsoltál tavaszi kinézetet a portálodra?

Igen
Nem
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 
HÍRLEVÉL
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
TÁMOGATÓK

AndreaSerlegBolt
UIP Duna Nemzetközi FIlm Kft
Horgolt Csoda
Moments