|
Generációk két keréken
Itt vagyok. Lent a pincében. Én, egy rozsda által szétmart váz és két leeresztett kerék. A Jóisten tudja csak, hogy mióta vagyok bezárva a pincébe, már nem számolom a napokat, nem tudom követni az idő múlását. Régen még feldobott, ha lehoztak egy láda betakarított gyümölcsöt ideiglenesen, hogy később majd lekvárt, vagy pálinkát főzzenek belőle, mert így tudtam az idő múlását követni, meg legalább illatozott – de manapság már meg sem érzem. Már csak a régmúlt idők emlékei éltetnek.
Emlékszem, akkoriban Julcsi csak velem közlekedett. Rendszeresen letisztogatott, és ha hideg volt, rám kötötte tarka-barka kendőjét, mielőtt ott hagyott volna az utcán, vagy a park szélén, hogy ne kelljen fáznom. Nem egyszer fordult elő, hogy egy egyszerű kósza ötlettől vezérelve rám pattant, és már mentünk is – és én nem bántam bárhova haladtunk is. Még az sem érdekelt, hogy sokszor kilyukadtak a kerekeim, mert nem igazán figyelt arra, mibe visz bele. Mindig megjavított, mert törődött velem. Szeretett.
Aztán Julcsi megnőtt, én pedig kicsi lettem hozzá. Már nem voltam olyan érdekes. Kint dideregtem a ház előtt, mert még arra sem méltatott, hogy levigyen a pincébe télire, mint azelőtt minden évben. Pont ráláttam a konyhaablakra, és csak néztem, ahogy egy vasárnap délután palacsintát eszik, majd gyalogosan útnak indul a barátaival valamerre. Már nem kellettem neki.
Jobb elfoglaltság híján az eget fürkésztem, amíg kint voltam. Beleszerettem a madarakba, szerettem volna elrepülni messzire. Vándormadár szerettem volna lenni. Én legalábbis csak így hívtam madarakat, akik bármikor tovaszállhattak, és új életet kezdhettek egy másik helyen. Mindig vágytam az utazásra, arra, hogy világot lássak. És egy vándormadárnak ez bizony megadatik – ha egyáltalán él a szárnyai adta lehetőséggel.
De aztán az apukája megszánt, és lekerültem a pincébe. Szóval most itt vagyok, és még mindig itt vagyok. Dohszag, és sötétség mindenütt. Ám egyszer csak nyílik az ajtó. Julcsi az. Rám mosolyog, letörölgeti a vázamról a port, eltávolítja a rozsdát, felpumpálja a kerekeimet és rám szerel további kettő kicsit. Könnyedén végigsimít rajtam, s aztán el is szalad. Az öröm, ami magával ragadott, olyan hirtelen illant el, ahogyan jött.
De rövidesen újra kinyílt az ajtó, és nagyra nőtt Julcsi egy pici Julcsit vezetett be az ajtón. Boldogan rám mutat az ujjával és magyaráz pici Julcsinak. Pici Julcsi szinte azonnal nevetve magához ölelt, majd felpattant rám. Én pedig nehézkesen bár, de beindítottam kerekeim. Újra értelme van, hogy létezem. Mégsem felejtettek el. Talán már nem is szeretnék vándormadár lenni. Pont elég, ha pici Julcsival ismét együtt mozoghatok, és hű társa lehetek.
írta: Poppy Bodjeska
|
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss hozzászólások
Kedves Jenő!
Nagyon örülök, hogy tetszett a történetem, igazán köszönöm a visszajelzést. Jólesik.
Azt pedig kifejezetten megtisztelőnek érzem, hogy fel szeretnéd tenni a honlapodra. A nevem megjelenítése mellett örömmel megengedem. Hálás vagyok a kérdésért is. :)
Én is hasonlóan további sok sikert kívánok, és sok örömet az írásban:
Poppy - pipacseslevendula.gportal.hu
„ Kedves Body
Nagyon tetszett a történeted megengeded hogy feltegyem a honlapomra?
További sok sikert kívánok:
vagvolgyijeno.gportal.hu