Csatlakozz te is!

Vannak napok, amikor eszembe jut, milyen volt az életem mielőtt megismertelek. A gyerekkorom. Mert ugye tudod, hogy melletted váltam felnőtté, Gary?

Gyerekként még olyan voltam, mint a többiek: a sajátkészítésű papírrepülőmmel úgy rohangáltam a játszótéren, mint valami őrült tudós a legújabb találmányával, dinnyét nyomtam a nagyszájú húgom arcába a végtelen sok marhaságért, amit hallgatnom kellett tőle. A szüleimet az őrületbe kergettem, ha nem kaptam én is olyan fagyit, mint az a másik kisfiú, vagy épp hatalmas homokvárakban ejtettünk foglyokat a strandon, akiket aztán koholt vádak alapján elítéltünk és nyakig temettünk az aranysárga homokban. Mi csak nevettünk a hasunkat fogva, míg anya próbálta kiásni a kétségbeesetten sikítozó lányokat a csapdából.

Rossz gyerek voltam, épp mint ők, csak akkor még normális. Ne értsd félre, már nem tartom magam kevésbé értékes embernek csak azért, mert nekem mást talált ki az élet, mint nekik. Nem aggatnék olyan jelzőket soha senkire, mint amiket a családomtól és a barátainktól kaptam, amikor megtudták, hogy meleg vagyok.

Tudod, Gary, amikor először tudatosult bennem a dolog, még fejben sem mertem kimondani ezt a szót magamról. Zavarba hoztam vele önmagam és egyben szégyelltem is, hogy nincs merszem felvállalni, amit valójában érzek. Nem azért, mert apa megfenyegetett, mikor sejteni kezdte, vagy mert az utcabeli kölykök később a garázsajtóra pingálták azokat a gyerekes szavakat. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy lehet egyesek szemében bűn vagy gusztustalan egy olyan érzés, amihez fogható nem hiszem, hogy létezni fog ezután számomra.

Csak megláttak minket együtt  és elítéltek. Épp abban a pillanatban, amikor sikerült teljesen megfeledkeznem a külvilágról: elhittem, hogy ahol te és én kézen fogva sétálunk, nem egy egyszerű móló, és hogy a szellő a talpunk alatt, amitől olyan jókedvűen megborzongtam, bármelyik pillanatban felkaphat minket. Nem féltem a gondolattól, sőt, készen álltam erre a kalandra veled. Akartam is.
Még csak tizenhét éves voltam, de tudod, amikor életem első ilyen különös hangulatú pillanatát hirtelen szétzúzták a rajtunk gúnyolódó tízévesek, elkapott a félelem. Görcsbe rándult a gyomrom és már akkor tudtam, hogy baj lesz. Nem magamat féltettem, hisz' egy másodperc alatt lepergett a fejemben az összes legrosszabb verzió, ami csak történhetett, ha elindul az a bizonyos pletyka. Akiért aggódtam, az te voltál. Tudom, mindig megtudtad védeni magad, ha kellett, akkor engem is, de mikor váratlanul egy egész világ fordult ellenünk, félő volt, hogy ketten kevesek leszünk.

Ha előre tudom, hogy akik akkor minket selejtnek neveztek, tönkreteszik majd az életem, nem tétováztam volna annyit, mikor először felajánlottad, hogy szökjünk meg. Korainak tartottam, mert nem csak a szerelem érzése volt még új nekem, de azt is el kellett rendeznem magamban, hogy éppen te vagy az a valaki, aki miatt ez történt velem. A legjobb barátok voltunk és nézd mi lett belőle: kevesebb biztos nem, a több pedig egy kicsit át is alakult valami mássá.

Emlékszel először mennyire gyűlöltelek érte? Te pedig a képembe röhögtél és otthagytál minden alkalommal, amikor már csak hebegtem neked zavartan, paprikavörös fejjel.
Sok időbe telt, mire elkezdtem megadni magam, feladni a harcot, és az ilyen pillanatokban te mindig ott voltál. Mintha csak rám vártál volna. Persze sosem sürgettél, egyszer sem kerestél. Mikor először mondtam el neked nyíltan, mi is zajlik bennem, nem szakítottál félbe, csak néha rám néztél, mosolyogtál, én pedig egyre szabadabbnak éreztem magam és csak dőltek belőlem a szavak. Mintha visszakaptam volna a legjobb barátom, aki már nem a legjobb barátom.

Ugye érted, Gary?

Ennél a mondatnál egy pillanatig értetlenül méregettél, én nagyot nyeltem, nem sejtettem mire készülsz. Aztán csak megtörtént.
Magára a csókra még évekkel ezután sem emlékszem pontosan, egyedül az a bizsergő érzés maradt meg bennem, amitől mintha kiszállt volna minden erő a lábamból. Olyan hosszan volt csukva közben a szemem, hogy az erős napsütésben egy ideig csak hunyorogva próbálgattam leolvasni az arcodról, mire is gondolhatsz most. Te viszont egy szót sem szóltál, megszorítottad a kezem és továbbindultunk a mólón a víz felé. Életem legszebb pillanata volt, és a kis átkozottak képesek voltak ezt is majdnem elrontani. De csak majdnem, Gary.

###

Tegnap azt álmodtam, hogy még mindig élsz, és nem kell a temetőbe jönnöm, ha beszélgetni akarok veled. Egy órán keresztül sírtam a rongyos zöld pólódat szorongatva miután megszólalt az ébresztő. Hatalmas pofon volt ez a valóságtól.

Tudom, hogy börtönben ül, és tudom, hogy megbánta, de ez kevés. Csak azért, mert ő nem más, miért kellett a mi életünket elvennie? A miénket, mert veled én is meghaltam. Nem a tolószék kínoz, és még csak nem is a tudat, hogy azért támadták ránk, akik vagyunk. Engem szép lassan az fog megölni, hogy egy átkozott sírkővel kell társalognom minden áldott nap.

Lassú méreg ez, mert nem akarom észrevenni, hogy az idő egyre csak telik, és én már nem vagyok az a kölyök, aki azon a nyáron beléd szeretett. De nem akarok felejteni sem, mert rettegek, Gary. Rettegek, hogy soha nem találok még egy olyat, mint te.

írta: Ena

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés