Csatlakozz te is!

Az eső kopogott apró lakása ablakán. Üveges tekintettel bámulta a plafont, próbálta kizárni a hangokat. A saját kétségbeesésének kínzó leképződései már napok, hetek, talán hónapok óta gyötörték. Hideg kúszott végig a karján, belemart a bőrébe, de nem vette a fáradtságot, hogy bebújjon a meleg takaró alá.
Már nem volt képes számon tartani, mióta áll fent ez a helyzet. Talán egy keddi reggel volt, mikor szembesült vele, képtelen lábraállni. Nem szenvedett semmilyen híresen komoly betegségben. Nem bénult le, nem volt rákos, még HIV fertőzött sem volt. Egyszerűen csak valami legyűrhetetlen boldogtalanság tette rabjává.
A gyomra megkordult. Már másfél napja nem evett, de az étel gondolatára undor szaladt végig a testén, így végül csak morogva fordult egyet a puha matracon, hiába tudta pontosan, mi lapul az ócska hűtőszekrényben. Egy bontatlan csomag felvágott, amit a múlt héten vásárolt, egy pár kortynyi tej, ami talán már meg is romlott, egy megkezdett szelet dinnye, ami bizonyára már túléretté és kásás állagúvá vált, illetve egy doboz fagylalt.
Tüdejéből akaratlanul egy fáradt sóhaj szakadt ki. Szórakozottan dörgölte meg a szemeit. Mintha álmosság gyötörné, holott mást sem tett, csak engedett az ágy szorító ölelésének. Lehunyta a szemét, átadta magát a sötétségnek.
Valami rettenetes berregés szakította meg a békés csendet. Szemei felpattantak, pár másodpercbe beletelt, mire megtalálta a hang forrását: a telefon csörgése zavarta nyugalmát. Lassan ült föl, feje zsongani kezdett. Ahogy erőtlen lábaira nehezedett, azt hitte, kicsúszik alóla a talaj. Bicegve indult a konyha felé. Remegő ujjaival emelte meg a telefont. A készülék ólomsúlyként simult a tenyerébe, csuklója reszketni kezdett a hirtelen terheléstől. A kijelzőt bámulta. Az édesanyja volt a vonal túloldalán, akinek hívásai nagyjából havonta futottak be, mikor ő nem jelentkezett. Átfutott az agyán, mire számíthat, amennyiben a hívás fogadása mellett dönt. Újabb tettetett mosolyok és hazugságok, amiket azért mond, mert kényelmetlen lenne elárulni az igazságot. Újra a pultra ejtette a telefont, és egy kimerült sóhaj kíséretében sétálva indult el az erkélyre vezető ajtó felé.
Amint mezítelen talpai a hideg kőhöz értek, szellő támadt, végigszaladt a bőrén, csiklandozta a testét. A kikészített székre rogyott, lábait a mellkasára húzta, állát a térdére támasztotta. Fájdalomtól csillogó szemmel kémlelte a kivilágított utcát, a boltok díszes kirakatát, a részegen nevetgélő fiatalokat.
Egy boldogan ugrándozó kisfiút vizslatott, miközben cigarettára gyújtott. A család minden bizonnyal a strandról tarthatott hazafelé, hajuk még nem száradt meg teljesen, a szülők kezükben leeresztett úszógumit cipeltek. A füst lassan áramlott le a tüdejébe, ahogyan felidézte, milyen volt kisgyermeknek lenni. Milyen volt, mikor minden nap egy kaland volt, tele újdonsággal, vidámsággal. Mennyivel élőbb volt akkor, és mennyire halott is most. Sokáig üdögélt még az erkélyen, ugyanabba a pózba fagyva, ízlelgetve ezt a keserű gondolatot. A hideg már a csontjáig hatolt, csípte az arcára fagyott könnyeket. Kelletlenül sóhajtva emelkedett fel a rozoga székről, majd visszakullogott a lakásba.
Szellemként járt a bútorai között. Ujjait végigfuttatta a régen aranysárgán tündöklő, de mára már megkopott tapétán, az ismerős tárgyak felületére simította tenyerét, amik olyan idegennek tűntek most. Léptei alatt hangosan sikoltott a régi parketta, mintha csak nem bírná el a súlyát.
Sürgető vágy telepedett meg a gyomrában, az vezette vissza az ágyig. Minden porcikáját égette a vágy, hogy megadja magát a kínzó kísértésnek, nem akart mást, csak újra belemerülni az alvás és ébrenlét közti állapot édes nyugalmába. Mielőtt arcát a puha párnába fúrhatta volna, egy reszelős hang szakította félbe. Teste megmerevedett. Ez most különbözött a hangoktól, amikhez szokott. Nem a szokásos bánattól ragacsos, keserű szavak zsongtak a fejében, arra bíztatva, hogy hunyja le a szemét. Egy pillanatra minden elnémult. Mit művel? Zavarodottan nézett körbe, mintha nem tudná, merre jár. A hangok merev tiltakozása ellenére nehézkesen bizonytalan lábaira nehezedett, elindult a konyhapult felé.
Régi elszántságával tárcsázta a számot. Minden búgó csöngés után ismételte magában, hogy elmondja az igazat. Nem fut tovább a lejtőn lefelé, és elfogadja a felé nyújtott segítő kezet. Mikor meghallotta édesanyja bizonytalan hangját, elhatározta, hogy újra életet fog lehelni abba, ami megüresedett.

írta: Betoryl 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés