Csatlakozz te is!

A közösséghez

 
 
Őszi történetíró munkák
Őszi történetíró munkák : Pillanatnyi valóság

Pillanatnyi valóság


Öt. Igen, annyi.

Öt napja tartanak itt fogva. Ebben a hűvös, nyirkos helyiségben, aminek egyetlen ablaka sincs, így olyan az egész, mintha állandó éjszaka lenne. Ráadásul nincs emberi társaságom sem, a szobát csupán néhány patkány lakja.

A napok múlását az jelezte, hogy körülbelül huszonnégy óránként belépett valaki a cellámba, letett a ferde padlóra egy tálcát, rajta pohárral és tányérnyi étellel, majd távozott. Elsőként nem nyúltam hozzá, arra gyanakodtam, megmérgezték. Másodjára már annyira éhes voltam, hogy pillanatok alatt befaltam. Borzalmas íze volt, és ez napokkal később sem javult, mindig ugyanazt kaptam, egy kevéske nokedlit.

Mit tettem, amiért ide kerültem? – kérdeztem volna fennhangon, de csak tátogni tudtam. Nyelvem csontszáraz volt, ezen a poshadt víz képtelen javítani, ami napi egyszer lefolyt a torkomon.

Úgy érzem, nem bírom már sokáig. Mintha a sötétség minden életerőmet kiszívná, amit a szegényes vacsora nem tud pótolni. Az ételtől egyébként is erős hányinger szokott elfogni, ahogy tuszkolom lefelé a gyomromba. Nem is tenném, ha nem az életben maradásom függne tőle.

A negyedik nap táján a szabadban eshetett az eső, ugyanis arra lettem figyelmes, ahogy az egyik sarokból rendszeres kopogás hallatszott. Mikor odavánszorogtam, egy pocsolyát fedeztem fel, amit a mennyezetről csöpögő cseppek tápláltak. Kezeimmel a számhoz vettem egy adaggal, hogy enyhítsem a szomjam. A víz jóízű volt, de hamar elfogyott.

A lehulló csapadék monoton hangja később is megmaradt. Kopp! Kopp! És megint csak kopp! Lassan az őrületbe kergetett. Bármennyire koncentráltam, a hang magára vonta a figyelmem, minden mást kizárt az elmémből, gondolni is csupán arra tudtam, hogy kopp!

Megkerestem a szoba zajtól legtávolibbi pontját, és hamarosan elszenderedtem. Nem. Nem alvás volt. Minden alkalommal csak fáradtabban keltem fel, mert szörnyű rémálmok gyötörtek.

Egyszer egy fényes, színarany páncélba öltözött lovag rontott be a cellámba. Azt állította, azért jött, hogy kimentsen. Én felálltam, belékapaszkodtam, hogy el ne essek, így vezetett ki az épületből. Odakint ragyogó kék volt az égbolt, a fák ágain zöld levelek, a telet már felváltotta a kikelet.

Mennyi időt töltöttem itt? – kérdeztem magamban hitetlenkedve.

Amint kiléptem az utcára, az ég vérvörössé vált, a föld pedig kettéhasadt előttem. Elvesztettem az egyensúlyomat, minden erőmmel azon voltam, hogy bele ne zuhanjak. Ekkor karomnál fogva megragadott a páncélos, majd egy erős lökéssel a szakadékba vetett.

Én csak zuhantam, és zuhantam. Mintha a végtelen mélységig vezetne a rés. A következő pillanatban zihálva ébredtem fel. Levegő után kapkodtam, majd fokozatosan lassítani kezdtem a légzésemen, hogy megnyugodjak.

Csak egy álom volt. Nem lehetett valóság. De ezt magam sem hittem el igazán. Tisztán emlékeztem minden részletre és másodpercre. Egy rémkép nem ilyen. Órák múlva terelődött csak másfelé a gondolatom.

# # #

Ez már a hatodik nap. Egy kulcscsomó csörrenését hallottam meg, amire az ajtó felé kaptam fel a fejem. Valaki a kilincsnél matatott, majd szélesre tárta az ajtót, s belépett Ő. Fehér ruhában, ahogy eddig minden alkalommal.

-                    Ne! Engedjen ki innen! – ordítottam rá, valamilyen rejtélyes erőforrásból merítve, de inkább könyörgésnek hangzott. – Kérem, ne bántson!

Azonban a nő tovább közeledett, mint aki semmit sem hallott. Kezében a szokásos műanyagtálcát tartotta, melyen szegényes ebédem egy kupacban. Felsegített egy székre, – mely az előző pillanatban még nem volt ott –, utána elkezdte a számba kanalazni az ételt.

Azután, hogy az utolsó falat is eltűnt a számban, kivezetett a szobából. Másodszor léphettem ki azóta, hogy egy reggel a cellában ébredtem, ha azt is beleszámolom, amikor álmomban tettem. Vajon miért visznek ki? Elkezdtem rúgkapálni, hátha elmenekülhetek, de a nő erős szorítása nem engedett. Beletörődtem a sorsomba: Végem van.

Az udvaron egy asztal és hozzávaló székek álltak egy terebélyes tölgyfa alatt. Mindez egy tükörsima tavacska közelében helyezkedett el. Legalább szép helyen halok meg.

Odakint két férfi várt ránk. Egyikük megfogta az egyik széket, és a fa elé tette, majd közrefogtak, s a szék felé kísértek. Nem ellenkeztem, nem próbáltam kitörni. Felesleges lett volna, nem volt esélyem. Fejemben felzendült egy dallam, amit anyám temetésén zenéltek. Anya és lánya ugyanazon dallal búcsúzik a világtól.

Óvatosan ereszkedtem le a székbe, egyenes háttal. Emelt fővel vártam a halált, méltósággal távozom az élők közül. Ekkor a háttérben álló nő felém indult, közben zsebéből elővett egy injekciót, ami biztosan mérget tartalmaz. Ahogy a kezem felé nyúlt, lélegzetem, szívverésem lelassult, szememmel a közeledő tűt néztem. Kényszerítettem magam, hogy tekintetemet a gyilkosra emeljem: Hadd lássa az arcom! Kísértse őt álmaiban! Megtörtént.

Szédülni kezdtem, a világ forgásnak indult. Már nem tudtam, merre van fent és lent. Megadtam magam a végzetnek. Ekkor váratlan dolog történt: agyam kitisztult, élesebben láttam a környezetem.

Az idősek otthonban voltam, ahogy már több éve. Az injekcióban a gyógyszeradagom volt, ami segített, hogy megszűnjenek a káros hallucinációim. Nem tartottak fogva, nem éheztettek, minden nap jobbnál jobb ételt jutott nekem: csirke, hal, és miegymás. Az egész csak az képzeletem szüleménye. Nem bántanak, nem akarnak ártani nekem, hanem ápolnak, gondoznak. Talán eljön majd a nap, amikor örökre megszabadulok a kitalációktól. Akkor már teljes életet élhetek, akármilyen rövid időm lesz hátra.

írta: Bence

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
2 hozzászólás
Utolsó hozzászólásokÚjabbak 1 KorábbiakLegelső hozzászólások
2014.10.22. 19:13
Bence

Uhhhh, igazán köszönöm! :) Jó érzés, hogy nem "feleslegesen" szenvedtem vele - persze nem a győzelem, hanem az élmény és az alkotás a fontos. Örülök annak, hogy tetszett, a megírását én is élveztem. Szívesen várom mások véleményét is! :)

2014.10.22. 18:24
superuser

Nagyon tetszett, ha nagyon bele akarnék kötni, az már csak szőrszálhasogatás lenne. Nagyon örültem, hogy olyan szép, rendezett fájlt küldtél, mindig jó ilyet olvasni. :)

 

 
KEDVENC KÉP

Küldj be Te is képet! >>>

 
TÁRSALGÓ
 
HÍRFOLYAM
Friss hozzászólások
 
SZAVAZÁS
Te varázsoltál tavaszi kinézetet a portálodra?

Igen
Nem
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 
HÍRLEVÉL
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
TÁMOGATÓK

AndreaSerlegBolt
UIP Duna Nemzetközi FIlm Kft
Horgolt Csoda
Moments