|
Őszi történet
Reggelente a hűvösben sosem érzem jól magam. Mindig fázom és borzasztóan éhezni szoktam. Ezen a reggelen sem volt másképp. Kinyitottam a szemem és meglepődve vettem észre, hogy vizes a karom. Talán esett az éjszaka?
Megfogtam a szeretett tölgyfámat és a kéreg repedései közé dugtam az ujjaimat. A másik kezemmel a földet érintettem meg és nagy nehezen föltápászkodtam egy kupac levélről. Letöröltem vizes karomat, majd ásítottam egyet. A szememet dörzsölgetve tettem pár lépést és meg voltam róla győződve, hogy az én fám levelei sose fognak lehullani.
Látszott rajtam, hogy nem hiszek a szememnek. A maradék levél a fán bizonyára nem fogta fel a vizet. Ilyen nem történt velem ez alatt az öt év alatt! Eddig mindig annyi levél maradt a fámon, hogy az felfogta a vizet, a havat és a jégesőt. Most pedig hullik a levele és nem biztosít nekem elég védelmet.
Ám nem volt időm ezen tanakodni, mert sürgősen élelmet kellett keresnem. Álmosan elindultam a tölgyfám felé. Ekkor vettem észre, hogy valami kikandikál a földből. Pontosan az volt, amit olyan régóta kerestem már: egy szépséges mappa, benne egy jegyzetfüzettel. Ez az én szememben annyit ért, mintha színaranyból lett volna. Mégpedig azért, mert ez alatt az öt év alatt minden fontos dolgot lerajzoltam benne.
Elkezdtem lapozgatni. Három különleges vadászterület virított a papíron. Döntenem kellett: halat, kenyeret vagy mézet ehettem. Valamiért a kenyér mellett döntöttem. Hirtelen fülelni kezdtem, de csak a madarak énekét, a dudák zaját hallottam, no meg a tücskök zenéltek. A dudák zaja felé indultam el. Óvatosan bemerészkedtem az erdőbe, ami a „város” névvel büszkélkedett.
Sajnos nem voltam elég észrevétlen és megszólítottak:
- Te meg ki vagy? Talán az őskorból jöttél? – ezt biztosan a régies és piszkos ruhámra értette. Én meg nem tudtam neki válaszolni, mert nagyon régen nem beszéltem már senkivel.
- Én…én…éhes vagyok – végül sikerült kinyögnöm pár szót.
- Ja, hogy éhes vagy! Tessék! – majd a kezembe nyomott pár dollárt – Erre szükséged lehet!
- Ez…ez micsoda?
- Pénz. Ebből vehetsz magadnak valami harapnivalót.
- Kö…kö…köszönöm!
Vettem magamnak valamit, amiben volt egy virsli, hozzá választottam egy szénsavas vizet.
Most már ideje lenne hazamennem – gondoltam. Még szükségem lenne egy új levél kupacra.
Az elindulás nehezemre esett. Sajnos az ételtől egy kicsit megfájdult a hasam. Biztosan nem szoktam hozzá az efféle élelemhez.
A városban kezdtek kialudni a fények. A sötétség őrangyalként figyelte minden léptemet. Úgy éreztem, figyelnek. Sejtésem beigazolódott. Egy kis utcában jártam, amikor egy kar nyúlt felém és fojtogatni kezdett, de én megrúgtam, mire engedett a szorításból. Kihasználva az alkalmat, futásnak eredtem. Éreztem magamon értetlen tekintetét, ami miatt az egész testem megborzongott. Nem tudtam, hogy kicsoda, de ez nem is számított. Csak az életemet mentettem. Ha ezt megúszom, akkor soha többé nem jövök a városba. A sarkon váratlanul megfordultam és akit akkor láttam, nem volt más, mint az az ember, aki korábban a pénzt adta nekem.
- Hé, ez fájt! – rikkantotta.
- Te.. miért akartál megfojtani?
- Én nem akartalak! Csak találtam neked egy jobb helyet. Gyere és megmutatom!
- Miért bíznék benned? – kételkedtem. - Az előbb is a nyakamat szorítottad?
- De adtam neked pénzt! Egész sokat! Szerinted bántanálak?
- Nem… akkor próbáljuk meg – egyeztem bele.
Átsétáltunk egy parkon, pár utcán, és végül elértük a célunkat. Egy gyönyörű házhoz vitt engem, aminek az ajtajára egy fatábla volt erősítve, amin csupa nagybetűvel ez állt: SZEGÉNYEK OTTHONA.
Odavezetett az ajtóhoz, amin jó erősen bekopogott.
Egy középkorú férfi nyitotta ki. Gesztenyebarna szemei voltak, amit fekete haj egészített ki. Kockás inget és halásznadrágot viselt.
- Ó, George! Ő lenne az új jövevény? – vágott rögtön a közepébe. Én még azt sem tudtam, hogy George-nak hívják, ráadásul még be akar adni valami szegények otthonába. Ez felháborító!
- Nem, nem én vagyok! - válaszoltam helyette is.
- George! Azt mondtad, hogy ma este hozol ide egy embert – kételkedett. De ahogy rád nézek – fordult ezúttal hozzám – neked legalább kikeletig itt kellene maradnod! Gyere be, van finom nokedlink is!
- Rendben – hagytam rá.
- Tudtam, hogy nem tudsz neki ellenállni. De ha gondolod, ehetsz csirkepörköltet is!
Ez már jobban hangzott. Tettem pár lépést és elindultam befelé. Odabent kedélyes volt a hangulat. Kíváncsi tekinteteket vetettek rám, valaki még integetett is.
- Erre gyere! Itt van a konyha – közölte velem a férfi.
Ettem egy kis nokedlit, de csak egy picit, mert a George pénzéből vett ételt még nem hevertem ki. Később még az is kiderült, hogy George azért fogta meg a nyakam, mert így biztosra vette, hogy nem futok el és akkor gond nélkül jöttem volna vele.
Hmmm…Tetszik ez a hely…
- Nem maradnál itt? – kérdezte tőlem az egyik nő, akit Natty-nek hívtak.
- Még kérdezed?! Mindenképpen itt maradok!
Úgy érzem, jól döntöttem. Ennyire még soha nem voltam boldog. Ha valaki nem jött volna rá, én hajléktalan vagyok. Vagyis voltam. Most már nekem is van otthonom!
írta: Niki
| 
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss hozzászólások
Egyébként: a végén leírtam, hogy a ,,segítő'' miért fojtogatta a főszereplőt. A mappáról meg annyit, hogy az ,,ezt már régóta keretem''-mel azt akartam kifejezni, hogy az ásással elment az idő, ezért kereste már régen. A fa miatt pedig azért csodálkozott, mert annyi levél még sosem hullott le róla.
Őszintén köszönöm a tanácsokat. Igérem megfogadom őket.
Niki