|
Öleld át a fát!
Kora reggel volt még, de felébredt. Nyugtalanul telt el az éjszakája, úgy érezte, semmit nem aludt. Fáradt volt, az elmúlt héten szinte alig aludt éjszakánként. Járt az agya, a sok „Mi lett volna, ha?” találgatások reggelre teljesen kimerítették. Soha nem vetette bele magát ennyire intenzíven a festésbe, két nagyméretű képet is befejezett a hét folyamán.
Úgy döntött kicsit lustálkodik még az ágyban. Cirmi cica ezt rögtön észrevette és kiugrott a fekhelyéül szolgáló kosárból, nyújtózkodott néhányat és kényeskedő lépésekkel odament a gazdájához. Rutinosan, cseppet sem tartva attól, hogy elutasítják, felugrott az ágyra és a tarkójához telepedve, szinte átölelve a gazdája fejét, monoton dorombolásba kezdett. Andalító, megnyugtató volt ez a hang, s az asszony rövid időre újból álomba szenderült.
A macska egyre hangosabb, követelődzőbb hangjára riadt, Cirmi figyelmeztette, megéhezett. Kipattant az ágyból, rutinosan elrendezte a macska körüli teendőit, és egy gyors zuhany után, fél óra múlva kilépett a lakásajtón.
Hűvös volt. A levegőben a korhadó avar jellegzetes szaga finoman jelezte jelenlétét. Sütött a nap, de még nem telt el annyi idő, hogy átmelegítse a földet, a járdát.
Éppen időben ért az állomásra, a HÉV két perc múlva indult. Ülőhely már nem volt az utolsó kocsiban, ahová felszállt, de nem is bánta. Megállt az ülések között, s hallgatta az ott ülő, láthatóan osztálykiránduláson részt vevő fiatal lányok csevegését, hangos nevetgélését. „Jaj, de jó még ezeknek a kis csirkéknek! Olyan gondtalannak látszanak…” – nyugtázta magában.
A célállomásnál először a büféhez ment, eszébe jutott, hogy otthon nem is reggelizett. A büfés régi ismerősként, kedélyesen köszöntötte, ahogy a kikeleti nyitás óta a rendszeresen visszatérő törzsvendégkörét szokta.
Reggeli után a szokásos útvonalon indult a közeli kiserdő felé. Messziről észrevette az „ő fájukat”, szembe ötlő volt, az ősz színaranyba öltöztette a lombkoronáját. Az éjszakai erős szél a már lehullott leveleket kisebb-nagyobb kupacokba hordta össze.
Az asszony megállt, megrohanták az emlékek… Lehunyta a szemét, s szinte filmszerűen látta vissza az eseményeket.
Isti talált rá tavasszal erre a helyre, és erre a tölgyfára.
Istivel egy megrendelőjénél találkozott, amikor elment megnézni, hová, milyen fényviszonyokkal bíró helyre szeretne képet rendelni tőle. Isti akkor érkezett Amerikából, egy amerikai tulajdonú céghez jött 8 hónapra dolgozni, s azon a napon éppen a nagybátyját látogatta meg. A lángvörös hajú, zöld szemű, manöken alkatú festőnő azonnal felkeltette az érdeklődését, beszélgetést kezdeményezett vele.
Megállapodtak, hogy hétvégén találkoznak. Akkor jöttek erre a helyre először. Nem volt tervük hová menjenek, csak megváltották a jegyet a végállomásig, s megegyeztek, ha valamelyik táj megtetszik, ott szállnak le.
Emlékszik, Isti a kiserdő szélén álló tölgyfára mutatva azt mondta:
– Öleld át ezt a fát, ez az egyik legkeményebb fa, átadja neked az energiáját!...
S mutatta férfi, hogy csinálja. Igen, ő is odaállt a fa túloldalára, átölelte, pedig hitte és nem is, amit mondott. A fa törzse pont olyan vastag volt, hogy összeért a kezük az ölelése közben. Egy darabig a fát ölelték, aztán, mintegy varázsütésre, a kezeik önállósították magukat, összekulcsolódtak kétfelől. A férfi elkapta az asszony meglepett pillantását és nem tudott szabadulni a zöld szemek látványától. Ezzel a faöleléssel, pillantással kezdődött minden. Aznap az állomáshoz vezető utat már egymást átölelve tették meg…
Csodálatos hónapokat töltöttek együtt. Fájóan gyorsan eljött a búcsúzás ideje. Az asszony nem kísérte ki a repülőtérre, úgy érezte, nem tudna a könnyeinek parancsolni. Isti nem vette zokon, valószínű, ő sem tudta volna visszatartani a könnyeit.
Felriadt merengéséből. Elindult a fa felé. A fa alá érve két karját kitárva, átölelte a fát. Tenyere alatt érezte a fa érdességét, mintha két másik, kérges tenyérhez érintette volna. „Isti keze ilyen volt, amikor egy hétig segített egyik ismerős házánál az építkezésen.” – gondolta.
Sokáig ölelte a fa derekát, tenyerével időnként simogató mozdulatokat téve. Gyenge szellő mozgatta meg a környező fákon a száradó faleveleket, úgy hangzott, mintha zenélne a sok-sok levél…
Az asszony lekuporodott, hátát nekivetette a fához. „Túl kell lépnem, nem szabad többé idejönnöm… Hiányzik, de nagyon! Hiányzik a mosolya, a nevetése, a kezének érintése, ahogy végigsimít a kezemen, arcomon, hajamon… Miért, miért kellett neki odamenni?” Könnyei megállíthatatlanul törtek elő, végiggördültek az arcán, majd onnan le a dzsekire.
Megbeszélték, a karácsonyt, szilvesztert együtt töltik, s az asszony elutazik vele az Államokba januárban. A búcsúzás hosszú volt, mintha érezték volna, soha többé nem találkoznak… Még megkapta az üzenetet Istitől, hogy szerencsésen megérkezett, azután napokig néma volt a telefon, s hiába nézte a számítógépen a postafiókját, oda sem érkezett levél. Telefonált, e-mail-t küldött, de választ nem kapott.
Újabb egy hét után Isti nagybátyja felhívta, hangját szinte csak foszlányokban hallotta: „Isti... A bázisugrás nem veszélytelen sport… Nekicsapódott a sziklafalnak… Nem voltak fájdalmai… Azonnal meghalt…”
Az asszony a fának támaszkodva gondolataiba merült, az eső kopogására riadt fel. Felnézett az égre, s látta, hogy időközben sötét esőfelhők gyűltek össze. „Az ég is olyan, mint a hangulatom! Sötét és fájdalmas! Azt hiszem, ideje elindulni…” – gondolta és feltápászkodva elindult az állomás felé.
írta: Kósáné Józsa Erzsébet
|
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss hozzászólások
Köszönöm szépen a dicsérő szavakat! :)