|
Múlt idő
Vannak napok, amik azért lesznek fontosak az életben, mert lezárják egy korszakunkat. Lehet, hogy hosszú évekkel később ezekre a dátumokra pontosan már nem emlékszünk, de az érzés - ami akkor felejthetetlenné tette a pillanatot, legyen az jó vagy rossz -, örökre velünk marad. Számomra ilyen az a nap is, amikor először szembesültem a halállal.
Gyerek voltam még, épp zenéltem a szobámban - ahogy anya hívta mindig a kis gramofonom recsegését -, így nem hallottam meg, mikor bekopogott hozzám. Kicsit meg is ijedtem, mikor hirtelen a vállamra tette a kezét, mégis a kisírt szeme volt az, ami elárulta, hogy valami nagy baj van.
- Kisfiam… - a hangja elcsuklott és inkább lehunyta a szemét – a papa meghalt.
Kedvenc dalomat egy pillanat múlva már csak távoli, monoton zajként fogtam fel, és mielőtt bármit mondhattam volna, belőlem is kitört a zokogás. Bár anya erősen szorított magához, mégis akkor, abban a pillanatban éreztem először, mit is jelent elveszíteni valakit. Megértenem viszont csak jóval később sikerült.
Két nap múlva már a temetésen álltam. Hűvös volt és köd, szakadt az eső. Undorral néztem végig azokon az ismeretleneken, akikre anya azt mondta: nagyapám testvérei. Ahogy elmentünk mellettük a temető kapujában, hallottam, hogy máris a „felszabadult” telek árán osztozkodtak, de képesek voltak még azon is fennhangon vitázni, melyikük mit visz majd el a papa házából. Hiába voltak a testvérei, nekik ő ma nem volt több mint egy szépre faragott tölgyfa koporsó, barna szegéllyel és színarany betűkkel az oldalán. Élt 89 évet.
Az egyre kövérebb esőcseppek már hangosan kopogtak a hatalmas láda tetején, mintha csak a papa küldte volna őket a mennyből haragjában, hogy megpróbálja elhallgattatni velük a marakodó kutyákat.
Mikor végre csend lett, egy rögtönzött ponyvatető alá álltunk valamennyien, majd egy díszbe öltözött pap lépett elő. Felolvasott először Bibliából, elmesélte néhány papával közös emlékét - csak úgy, mint utána mások is -, majd a saját könyvéből is megosztott velünk pár sort:
- A mennyország olyan a léleknek, mint a természetnek a kikelet. Hisz’ csupán a földi élet múlik el, mely során mind olyan magvakat gyűjthetünk össze, melyekkel aztán Isten országában gazdagon arathatunk majd.
Hiányozni fogsz. Én csak ennyit motyogtam magam elé, miközben egy marék földet a gödörbe szórtam.
Bár ezt neki nem sokszor mondtam; nagyon szerettem a papát, ő volt az én egyik legjobb cimborám. Felnéztem rá egész kicsi korom óta, mert már akkor is mindig úgy bánt velem, mintha én is olyan komoly felnőtt lennék akárcsak ők, és igazán úgy is beszélt velem, ahogy a nagyokkal szokott. Tetszett nekem ez a tisztelet, így hamar a bizalmamba fogadtam. Úgy tűnt, ő is örült az én társaságomnak, hisz’ mindig örömmel kezdett bele olyan történetekbe vagy mesékbe, amiket azelőtt talán még soha nem hallottam tőle, vagy épp csak egy hajszállal különböztek az előzőektől. Mégsem tudtam megunni őket soha.
A papa a szomszédban lakott, így egy perc alatt bármikor átszökhettem hozzá, ha anya nem figyelt vagy épp fürdéssel fenyegetett. Legtöbbször csak üldögéltünk az öreg hintán, aminek az ósdi nyikorgása még hosszú évek múlva is mosolyt csalt az arcomra.
Miközben én Nokedlin a kis tacskón nevetgéltem, ahogy újra meg újra fejest ugrott a frissen összegereblyézett őszi falevél kupacban, addig ő csak mosolygott ránk pipafüstje mögül hunyorogva. Persze előfordult olyan eset is, hogy a kiskutya – vadászösztöne parancsára – hirtelen a papa csirkéit kezdte inkább kergetni, és ha sikerült egyet elkapnia, az a bizonyos pipa egy óvatos mozdulattal máris hozzám került, szigorúan néhány pillanatra. „Vigyázz rá nekem, öcsike!”
És a papa máris Nokedli nyomában, a kis bolond meg a csirke után, míg a szerencsétlen szárnyas jobb híján csak rémülten csapkodott és a befejezést követelte.
Anya pedig éppen ekkor jelent meg a kerítés mellett, de csak addig nevetett önfeledten a trión, amíg meglátott engem, a hat és fél éves felnőttet, aki a papától ellesett finomsággal - valamint az ez idősek komoly ábrázatával - felé emeltem pipámat, majd elegánsan biccentettem.
Aztán már kénytelen voltam én is szaladni.
***
Sok év telt el, annyi, hogy mára már én vagyok nagyapó, és az életem mintha csak egy túl rövid álom lett volna azóta. Felriadok, és nem akarom még, hogy eljöjjön a vége, vissza akarok aludni, csak még egy kicsit elidőzni egy-két képnél.
Két kis unokám az ágyam végében ül, türelmetlenek, azt hiszik megint csak beteg vagyok, és én alig győzöm a kis terveiket fejben tartani, amiket megállás nélkül sorolnak nekem hangosan csiripelve. Tudom, nincs már időm egyikre sem, most mégsem vagyok emiatt szomorú, mert hiszem, hogy már eddig is tudtam ajándékozni nekik egynéhány olyan emléket, mint amiket én örököltem meg annak idején a drága jó nagyapától.
Akkor megérte mindenért. És nem marad csak a múlt az elmúlt idő.
írta: Sakenda
|
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss hozzászólások
Van eleje és vége is, kerek a történet némi tanulsággal fűszerezve, tetszetős lett. Ha minden igaz, csak egy vesszőhiányt fedeztem fel. :)