Csatlakozz te is!

     Hajnalban, munkába menés előtt, rendszeresen jártam futni. Nem nagy távokat, a maratonin nincs szándékomban indulni, csak úgy kedvtelésből egy órácskát. Visszafelé beugrottam kedvenc gyors büfémbe, megreggeliztem, aztán otthon gyors zuhany, majd irány a meló, ami roppant unalmas volt, de hát még ennek is örülnöm kellett, hogy egyáltalán van. Egyedül éltem, bár volt barátom, de nem akartam feladni a függetlenségemet, ezt ő is megértette. Nem lett volna sok értelme összeköltözni, akkor se látnám sűrűbben, ha együtt laknánk. A munkája olykor napokra elszólítja, azt se tudom, merre jár, nem igazán avathat be a dolgaiba, olyan munkát végez, ami megköveteli tőle a titoktartást. Szóval éltem az én kis aránylag nyugodt, kispolgári életem, egészen addig, míg az egyik hajnalon nem éppen úgy alakult a futás, ahogy én elterveztem. A szokásos útvonalon haladtam, át a parkon, amikor is észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Furcsálltam a dolgot, mert ilyen korán nem igazán szokott futni más, csak én, most meg hárman is szegődtek a nyomomba. A három férfit még nem láttam errefelé egyszer sem. Ösztönösen gyorsabb tempóra váltottam, a trió felvéve a ritmusomat, nem tágított mögülem, sőt egyre jobban megközelítettek, kétség kívül sokkal jobb kondiban voltak, mint én. A mobilom nálam volt, így hát elővettem, és hívni készültem a rendőrséget, amikor is utolértek, kicsavarták a kezemből a telefont, majd eldobták. Próbáltam védekezni, de esélyem se volt, a kloroform megtette hatását. Egy autó csomagtartójában tértem magamhoz. Dörömbölni kezdtem, és kiabálni, hogy engedjenek ki. Erre megálltak, és gondoskodtak arról, hogy míg el nem érik úti céljukat, csendben maradjak.

Második ébredésem sokkal kellemetlenebbre sikerült, mint az előző. Számomra teljesen ismeretlen helyen, egy kőasztalhoz láncolva tértem magamhoz. Egyedül voltam, körbenéztem, már amennyire tudtam, és amit láttam azonnal egyértelművé tette a helyzetet. Olvastam már erről könyveket, de sosem hittem, hogy a valóságban ilyen létezne. Minden kétséget kizárólag egy ördögimádó szekta kiszemelt áldozata lettem. Tudtam, hogy mi várhat rám, de nem akartam belegondolni, nem eshettem kétségbe. Egy fekete ruhás alak lépett oda hozzám, kezében egy koponyát formáló serleggel, nem mutathattam félelmet.

-       Ha ez egy kandi kamerás tréfa akar lenni, köszönöm szépen, jól mulattam, de most már szeretnék hazamenni.

Válasz helyett, megpróbálta velem megitatni a serleg tartalmát, az arcába köptem az egészet, erre egy tőrt szorított a torkomnak, éreztem, hogy kicsordul a vérem.

-       Azt ajánlom, ha élni akarsz, ne ellenkezz! Idd meg szépen, legyél jó kislány! Ha nem fogadsz szót, kénytelen leszek végezni veled.

Nyomatékot adva szavainak, még erősebben szorult a tőr a torkomhoz, de vigyázva, hogy csak felületi sérülést ejtsen. Nem volt választásom.

-       Ezt úgy sem ússzák meg! Engedjen el! Esküszöm, nem szólok senkinek arról, hogy mi történt!

Mindeközben a barátom már megkapta tőlem az előre megbeszélt segélykérő jelet, és épp a park felé száguldott arrafelé, ahol bemérték a mobilom. A készülék egy ház udvarán landolt, jobban mondva az ott tartózkodó kutya szájában. A barátom csikorogva állt meg a ház előtt, majd ajtót feltépve kiugrott a kocsiból. Ezer szerencse volt, hogy a kutya öleb volt és egyáltalán nem veszélyes, egy pitbullal nehezebb dolga lett volna. Majd visszaszáguldott a központba, ahol villámgyorsan helyrehozatta a mobilt egy ilyen téren zseni kollégával. Szükség volt a benne elrejtett titkos kódra, ami a rajtam lévő titkos nyomkövetőt aktiválja. Ezután az irodájába sietett. Az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vette a kis asztalkán halomban lévő fotókat. Eddig még nem volt konkrét bizonyíték a szekta létezésére, de hála nekem, már lesz elég információ, és végre elismerik, hogy egy magánnyomozó néha eredményesebb, mint az egész rendőrség együttvéve.

Ez alatt a velem megitatott szer megtette hatását. Először csak szédülni kezdtem, forgott velem minden, majd jött a hallucinálás. Éreztem, ahogy lángol a testem, láttam a tűznyalábokat, ahogy körbezárnak. Szörnyek, ördögök vettek körbe! Rettenetes volt! Mintha megelevenedett volna a pokol. A kárhozott lelkek mind körém gyűltek, élvezték a látványt, ahogy elemészt a pokol tüze. Mindez látomás volt csupán, de roppant valóságosnak hatott. Közelgett az éjfél, szép lassan gyülekeztek a szektatagok, alig várva, hogy megkezdődjön a vad orgia, ahol én voltam a főfogás. A pár másodperces tiszta pillanataimban azért fohászkodtam, hogy érjenek ide időben és szabadítsanak ki innen, még mielőtt túl késő lenne.

A Scotland Yard nyomozóbrigádjának égnek állt a haja az idegességtől, amikor Jack berobogott hozzájuk a fotókkal meg a nyomkövetővel, és részletesen felvázolta a tervünket.

-       Magának teljesen elmentek otthonról? Hogy jutott eszébe ilyen őrültség, és miért csak most szól? Ha magának nem volt annyi esze, legalább a barátnőjének lehetett volna! Mégis hogy gondolták ezt az egészet?

-       Maguk már hónapok óta nyomozgatnak itt eredménytelenül, mégis mire várnánk? Hány lány essen még áldozatul a maguk töketlensége miatt, mert lusták felemelni a hájas hátsójukat? Ennél jobb alkalom nem lesz, tálcán kínálom maguknak az egész sátánimádó bagázst! Mire várnak még? Indulás!

Angliában rengeteg vár, várrom van, mind ideális helyszín lehetett volna egy ilyenféle szekta titkos működéséhez. London környékén is akadt egy pár. Távol mindentől, egy erdő közepén, ide vezetett a nyomkövető jelzése, de ahogy minden tervnek akadhat buktatója, a miénk se volt e téren szerencsés. Hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, ágak szálltak a magasban, jelentősen megnehezítve a hely megközelítését. Arról nem is beszélve, hogy már csak egy óra volt hátra éjfélig. A speciális egység, akiket az ilyen helyzetekre képeztek ki, egyre közelebb jutott a viharral dacolva, Jack is velük tartott. Könnygáz gránátok bevetése után benyomultak, és elfogták az egész díszes társaságot. Az egészből szinte nem fogtam fel semmit sem, nem voltam magamnál. A kórházban, miután kitisztult belőlem a szer, arra ébredtem fel, hogy Jack ott ült az ágyam mellett, könnyes szemmel a kezemet szorongatta, és esküdözött, hogy sosem rángat bele több őrültségbe.

írta: Vágási József

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés