Csatlakozz te is!

Hosszú évek óta szokásom, hogy az ősz utolsó heteit, még mielőtt az éles, metsző, jeges skandináv tél beköszönt, Svédország északi részén levő faházamban töltöm. Tavaly először elkövettem azt a hibát, hogy nem vonultam vissza időben a stockholmi lakásom padlófűtéses, szélvédett biztonságába, és egyedül kellett átvészelnem egy, az északi sarkkör fogságából elszabadult, megveszekedett légtömeget. Reszketve, mindenre elszánva, titkon azonban izgatottan borzongva (végre történhetik valami izgalmas velem is?) álltam az ablakban, és bámultam, ahogy hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, ágak szálltak a magasban. Időérzékem elvesztve tűnődtem az elkövetkező óráim rideg magányán, míg meg nem láttam egy hatalmas gépjárművet, amit papírként dobált a hátán a szél. A szerkezet csikorogva állt meg a ház előtt, majd ajtót feltépve kiugrott a kocsiból egy alak, aki olyan ismerősnek tetszett. Hirtelen annyi természetelleneset láttam, hogy feldolgozni képtelen lévén, kénytelen voltam elfogadni a tényt, hogy az a személy áll előttem, aki az egyetlen vigaszom hosszú évek óta, ha elönt a szomorúság. Izgatottságom nem vetett vissza; megbizonyosodásom végett, az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vettem a kis asztalkán halomban lévő fotókat, amiket mindenhová magammal cipelek. Örömmel vettem észre az azonosságot. Bő nadrág, szűk kabát, kicsi kalap, hatalmas cipő, minden elszabott, mégis tökéletesen fest. A bajusz és a sétapálca, hogy tökéletes legyen az öltözék. Ugyan ki más nézhetne ki ilyen takarosan, mint Charlie Chaplin?

Elfogódottan figyeltem, ahogy azzal a jellegzetes, összetéveszthetetlen járásával végigbiceg az ösvényen az ajtóm felé, mókásan küzdve a széllel, egyik kezével leszorítva kalapját. Csak álltam megbabonázva; a szél szerencsére kivágta helyettem az ajtót, így nem tűntem modortalannak amiatt, hogy - földbegyökerezett lábbal, még az ajtót is elfelejtve kinyitni - csak arra tudtam gondolni, miről fogok szót váltani azzal a jelenséggel, akit bálványozok.
Ahogy a szél, ezúttal már mögötte, újra bevágta az ajtót, rám mosolyogva biccentett egyet, s a kandalló elé lépett. Toporgott, kezét melengette. „Mindig téged vártalak. Honnan jöttél?” – kérdeztem. Nem hallotta. Leült a kandalló mellé, majd hamarosan felkelt, kikukucskált az ablakon, újra biccentett egyet, s egy kalapemeléssel egyszerre kért elnézést és köszönt el, mielőtt végleg kilépett volna újra az ajtón. Ahogy tombolt kint a vihar, úgy háborgott a lelkem, de képtelen voltam bármit is tenni. Leültem a karosszékbe és betakaróztam. Elnyomott az álom.

Másnap szélcsendre ébredtem. A faházat félig betemette a hó, minden újnak, tisztának tűnt, mintha nem is lett volna élet soha még ezen a földön. A tegnap estére gondoltam, s arra, hogy valószínűleg a délibábnak van egy északi megfelelője, ami olykor megtréfálja az embert. Mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán tényleg itt járt tegnap, akivel mindig is találkozni akartam, de képtelen voltam beszélni vele. De vajon miből is áll az élet, ha nem ilyen képtelen események sorából, amikor találkozunk valakivel és szeretnénk kifejezni az érzéseinket, holott jóformán magunk sem tudjuk, mi zajlik bennünk? Azok a találkozások, ahol nem hangzanak el szavak, nehezen elbeszélhetők. Ahogy a némafilmek. Azok a némafilmek, amik szavak nélkül is elmondják mindazt, amit el akarnak mondani. Elmondják, hogy miben szép ez a világ és mi az, ami szomorú, a szépet olykor kigúnyolva, a szomorút humorral téve elfogadhatóvá. Elmondják mindazt a szeretetről, elfogadásról, fájdalomról, boldogságról, és minden mély emberi érzésről, ami csak elmondható. S tovább fűzve gondolataim azon a délelőttön, ekkor döbbentem rá arra, hogy miért nem hangzott el egyetlen szófoszlány sem a tegnap esti, talán képzelt találkozásomon. Ahhoz, hogy kifejezzük a legmélyebb érzéseinket, nem azért nem kellenek mindig szavak, mert ne lenne fontos elmondani őket egymásnak. Hanem azért, mert az empátia útján egy-egy gesztussal, pillantással értésére adhatjuk a másiknak örömünket, fájdalmunkat, de a legbonyolultabb, kimondhatatlan érzéseinket is, éppen azért, mert a másik is, akinek mindezt szavak nélkül elmondjuk, ugyanazon kimondhatatlan érzések más mértékű, de ugyanolyan értékű kavalkádjával rendelkezik.

Nem állítom, hogy nem bízom a szavakban a történtek óta. Hiszek a nyelv erejében, de óvatosan bánok az írott, s beszélt nyelvvel. A legjelentéktelenebb, legapróbb tényezőt is másképpen érzékeljük, s ha ugyanúgy érzékelnénk is, más szavakkal írnánk le. Hol van hát az érték a beszélt, s írott nyelvben? Talán nem is abban van az érték. Kristálytisztán fogalmazni, elkapni jelenségeket, eseményeket, érzéseket, s a lehető leghitelesebben megragadva írottá tenni azokat erőt próbáló, fontos feladat. De a jól megírt szöveg értéke nem csak magában a szövegben keresendő, hanem valahol a mögött. Ott, ahol az olvasóban valamit megpendít, asszociációkat, érzéseket hív életre, melyeket az ember olykor kivet magából, máskor pedig hagyja gyökeret ereszteni. S az olvasott szöveg itt alakul át újra azzá a szavakkal ki nem fejezhető, belső világunkat alkotó teljesség részévé, ami emberré tesz minket. Ez a szavak körforgása, ami olykor írás s beszéd nélkül zajlik.

Ettől volt igazi a találkozásom, s igaziak a sokak által szeretett némafilmek is. 

írta: R.Fruzsina

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés