Csatlakozz te is!

Tűz a nap. Lágy szellő simogatja a fák leveleit, madarak csicseregnek untalan. Itt ülök, de nem tudom, mi tévő legyek. Kellemes zenét hallok a távolból, körülöttem fiatalok és idősek, vidámak és szomorúak, én pedig... Villámként csapott belém a felismerés! Hisz nem tudtam ki vagyok, vagy inkább már nem ismertem, hogy ki voltam. Nem tudtam vidám vagyok-e vagy kicsit szomorú is, nem éreztem a talajt a talpam alatt. Mintha csak meghaltam volna. Úgy éreztem, talán egy kicsit meg is haltam. Egy régi emlék hozta elő az érzést. Csak az az este járt a fejemben, az a bűzös, hangos, jól ismert kocsma. Ott kezdődött minden…

Mint mindig, természetesen akkor is a barátnőmmel tartottam. Habár voltak hóbortjai, de kinek nem? Ő volt a legjobb barátnőm. Akkor legalábbis úgy éreztem. Egy szokványos péntek délután elmentünk Annával abba a bizonyos belvárosi kocsmába, ami mindig dugig volt szórakozni vágyó, szomjas fiatalokkal. Kikértük a szokásos szörpös fröccsünket és leültünk a hosszú asztal közepére. Iszogattunk, beszélgettünk az élet „nagy” kérdéseiről és igazából csak annak örültünk, hogy kiszabadultunk az iskolából és lassan végleg kiszabadulunk, itt az érettségi és amint a kezünkbe kapjuk már le is léptünk. Ekkor hirtelen megpillantottam egy ismerős arcot. Nem tudtam eldönteni, hogy örömömben a nyakába ugorjak-e vagy inkább darabokra tépjem. Ő volt Marci. Életem első nagy szerelme. Sajnálatos mód az évek alatt köztünk felmerülő konfliktusok miatt egy „se veled, se nélküled” kapcsolat alakult ki köztünk. A szerelem összetartott bennünket, akkor még úgy éreztem örökké, de haragudtam rá. Hirtelen felindulásomban majdnem nyakon öntöttem a fröccsel, de sajnáltam rá. Ehelyett megvető pillantásokkal a tudtára adtam, hogy most mily mértéktelenül utálom.

-            Szia Marci, hát te?

-            Jé, sziasztok. Mi lejöttünk haverokkal megünnepelni a vizsgaidőszak végét. És ti?

-            Csak beszélgetni. Jó, hogy nem is szóltál arról, hogy lejössz. Mindegy, már megszoktam. Nem mutatsz be minket a barátaidnak? – kérdeztem tettetett kedvességgel.

Nagy keservesen megengedte, hogy csatlakozzunk, bár kénytelen volt, akkoriban elég erőszakos tini lányok voltunk és erre büszkék is voltunk. Leültem mellé, ekkor egyszer csak szemben egy korsó sörrel a kezében leült egy fiú. Magas volt, sötéthajú és felettébb vidám hangulatú, amiben valljuk be, közrejátszott a sör. Ismertem valahonnan.

-            Szia, - szólítottam meg- gratulálok a versenyhez, ügyesek voltatok. - furcsán nézett rám. – Nem emlékszel rám? Találkoztunk a sulitokban, pont, amikor Marcival beszéltétek meg a versenyre való felkészülést.

-            Köszi. Ja, tényleg. Helló. Hogy is hívnak?

-            Judit. És téged?

-            Zoli.

Csak mosolyogtunk egymásra. Ez olyasmi fel nem ismert sorfordító pillanat volt. Az este jól telt, röpült az idő. Leültünk a pincerészbe és folytattuk az ivást. Régen volt, homályosodnak már az emlékek, de el nem feledem azt, amikor odaült mellém alkoholmámorosan, de kedvesen, meg akart ismerni. Az a fajta ember volt, akinek nem lehetett nemet mondani. Én pedig az a fajta, aki annyira bolond, hogy egy kétszer akkora fiút cipel a kezében, mint ő maga. Furcsán hangzik, de az őrültség nálam alapvető tulajdonság, és igen, a kocsma után buliba menet valami oknál fogva a karomban vittem. Lehet csak bizonyítani akartam. Bizonyítani, hogy nem vagyok átlagos, más, mint a többi. Az egész addigi pocsék és sivár életem egyetlen reményszála ez volt. Ha csak egy órára is, de romba dőlt addigi hitem. Láttam Annát Zolival táncolni, én pedig Marcival próbáltam volna. Filmszakadás. Valahol itt véget is ért az este.

Pár nappal később felvettük a világhálón a kapcsolatot. Megint egy új oldalát ismertem meg, nem tudtam hová tenni. Ahányszor találkoztunk vagy csak beszéltünk, annyiszor más volt és egyre jobban megkedveltem. Ő is kicsit őrült volt, amit hamar felismertem. Nem szerettem a mindennapjaiknak élő, rohanó embereket, nem is emberek, inkább gépek és ő más volt. Pár hét alatt legjobb barátok lettünk. Folyton vele beszéltem, kisírtam a lelkem Marciról és ő csak hallgatta. Marcival pedig hol kibékültünk, hol összevesztünk és az volt a borzalmas, hogy nem tudtam megunni. Nagyon szerettem. Mint tudjuk, a szerelem vak, de még mennyire! Az iskola és az érettségi egy örökkévalóságnak tűnt. Az idő ólomlábakat öltött abban az egy hónapban. Katasztrofálisan éreztem magam, forgott körülöttem a világ, de mégsem én voltam a középpontjában. Mindenkinek és mindennek próbáltam megfelelni és eleget tenni. Kudarcot vallottam, mint társ, mint barátnő, mint gyerek, mint osztálytárs. A világ mindig többet várt tőlem, mint amire én képes voltam és nem volt, aki ezen változtatni tudott volna.

Az érettségi és addigi tanulmányi éveim megkoronázásaként bankettet tartott az osztály. Az volt az utolsó este, amikor láttam őket. Jól éreztem magam, mert vége volt, és nem jól, mert utáltam valamennyit, mondjuk ez kölcsönös volt. Az átlagember a nem átlagost kitaszítja a társadalomból, ez mindig is így volt. Mint akkoriban mindent, ezt a napot is szórakozással nyugtáztuk. Én természetesen naiv hülyeségemmel Marcival mentem. Addigra már sokat veszekedtünk, minduntalan hazudott, mint a vízfolyás. A mentőövem pedig Zoli volt, mindig megnyugtatott és igazi jó barátnak éreztem. Ezt az estét töröltem az emlékezetemből, de nem sikerült teljesen. Másodpercek maradtak meg a fejemben, mintha képeket vetítenének a szemem elé. Ott voltunk. Táncoltunk. Sokan voltunk. Marci hazudik. Anna védi. Vad csókolózásba kezdtek. Annát megtépem. Zoli lefog. Már a mosdóknál vagyok.

Fel se fogtam, önkívületi állapotomban voltam. Nem láttam, nem hallottam, sírtam. Majd megnyugvást éreztem, gyengéd ölelést. Nem a barátnőimtől, akik már nem is számítottak annak. Attól kaptam, akitől a legkevésbé számítottam rá. Ott állt előttem Zoli és hirtelen ő volt az egyetlen sziget a gondjaim tengerében, szeretet áradt belőle. Ez megváltoztatott mindent. Akkor este nála aludtam. Érdekes volt(mint a kígyó, mert a kígyó szerinte érdekes állat), amint átértem hozzá nem voltam ideges, nem voltam szomorú, nem éreztem rosszat, nem éreztem megvetést, nem akartam megfelelni. Úgy aludtunk el akkor hajnalban, mint ha mindig is együtt lettünk volna. Egymáshoz tartoztunk és ez egy olyan villámgyors felismerés volt, hogy azt se tudom megmondani mikor történt. Három hét alatt leéltünk együtt egy újabb életet és boldog voltam. Volt végre valaki, aki feltétel nélkül szeretett, nem várt el tőlem semmit és a tükörképem volt. Én sem tudtam tovább tagadni, hogy szeretem. Marcinak véglegesen megmondtam, hogy ennyi elég volt és összejöttem Zolival, ezután egy csodálatos nyarat töltöttünk együtt. Bejártunk helyeket, átéltünk sok mindent és felnőttünk egymás mellett. Egyikünknek sem kellett megjátszania magát és ez csodálatos volt. Az idő aztán röpült tovább.

Most itt ülök a padon, ütött-kopott játszótéri kis pad. Tűz a nap. Lágy szellő simogatja a fák leveleit, madarak csicseregnek untalan. Itt ülök, de nem tudom, mi tévő legyek. Kellemes zenét hallok a távolból, körülöttem fiatalok és idősek, vidámak és szomorúak, én pedig... Villámként csapott belém a felismerés! Én pedig miért ülök még mindig itt? Zoli már biztos rég óta vár rám a metrómegállónál, mint mindig, most is együtt megyünk haza. Rohanok is hozzá!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés