Cím és hokedli nélküli mese
Ezüstország peremén egy csobogó kis patak partján terült el egy szedett-vedett kis falucska, aminek (talán nem túl) találóan csak ez volt a neve: Falucska. Itt élt a világ színe és java: az utcákon a legkülönfélébb szerzetekkel futhatott az össze az ember. Egy göndörfürtű, kacagó leány kandikált ki egy talicskából, amelyet egy fiúcska tolt maga előtt futva, az utca túloldalán pedig egy furcsa, patás és kecskeszarvú emberszerű lény (hiszen ez egy faun!) pattant fel egy sötétkék puma hátára, hogy aztán felrepülve eltűnjön a messzeségbe. Itt élt mindenki kedvenc tündérkéje is, Zöldike. Az út közepén lebegett türelmetlenül verdeső szivárványszín szárnyacskáival és egy hatalmas térképet forgatott apró kezei között.
-Jól jönne ehhez valami útmutató. – Dünnyögte magában, ahogy igyekezett kiigazodni a vonalak kusza sűrűjén.
-Nem is tudom miért hagytalak egyedül elcsatangolni… - mordult rá a mellette köröző kis gyapjaslepkére. Az állat ijedt ciripelésbe kezdett és még gyorsabb tempóra váltott.
-Szóval végigrepültél a patak partján egészen a Gyöngyfűz-gázlóig, ahonnan a Nagy Vénség irányába fordultál, akkor még megvoltak, igaz?
A lepke újabb ciripelést hallatott, mire Zöldike bólintott egyet.
-Akkor ott kezdjük a keresést – mondta, azzal továbbröpült az utca forgatagába.
A Nagy Vénség egy hatalmas fa volt, fehér törzse olyan vastag, hogy hét megtermett ember tudta csak körbefogni, levelei pedig a vörös legkülönbözőbb árnyalataiban pompáztak. Itt szállt le a földre Zöldike, mellé pedig egy fűszálra Folti, a gyapjaslepke. Furcsa egy szerzet volt, ugyanis foltos szárnyát zöld és piros pettyek ékítették, innen kapta a nevét is. Most pedig hirtelen eltűntek róla a piros foltok, s Zöldike volt az egyetlen, aki felajánlotta neki, hogy segít megkeresni az eltűnt pettyeket. Zöldike félrehajtott minden fűszálat, benézett minden gomba kalapja alá, de sehol nem találta őket. Már kezdett alkonyodni, amikor egy bajszos, zöld kalapos ember lépett elő a fák közül, kezében egy hálót markolva.
-A teremburáját, hát mi a rossebeket keres itten egy apró asszonyság? – kiáltott fel meghökkenve. Ő volt János, a városi főhabszedő, s épp munkába indult folyó felé, hogy a napközben felhalmozódott habot gondosan összeszedje és elküldje Ezüstország őrült gondnokának, aki valószínűleg most is épp a bábjaival játszadozik.
Zöldike elmesélte hát, hogy mi járatban vannak errefelé és mire a végére ért, az ember már javában kacagott és a könnyeivel küszködött.
-Hát nem teccik tudni, hogy ez a fa itten miért olyan pirus? Erre nem szabadott volna pirus ruhában gyűnni, vagy csintalanul pironkodni, mert ez itten fogja és levarázsojja rúlad a pirus szint. Az a kedvence!
A fa törzsén piros vonalakból egy arc rajzolódott ki, amely félénk mosolyra húzta a száját, a habszedő pedig hahotázva továbbállt. Zöldike döbbenten nézett a fára, ami szétnyitotta piros száját és piros szavakkal azt mondta:
-Ne haragudj drága barátom, fáj a szívem, de visszaadom neked a foltjaidat.
Folti szárnyán pedig elkezdtek megjelenni ismét a halvány körök, először rózsaszínen, aztán egy sötétebben, míg végül pirossá nem váltak teljesen. A lepke boldogan repesett oda és vissza, míg a Nagy Vénség szomorú arca egy hatalmas sóhaj kíséretében újra el nem tűnt.
-Oh, hát akkor azt hiszem most már indulhatunk haza – mondta a megszeppent Zöldike és elindultak visszafelé a lassan sötétségbe borult folyóparton, követve a halványan pislákoló csillagok fényét.
írta: Wes
| 
Friss hozzászólások