Csatlakozz te is!

A habszedő szerencséje

Hol volt, hol nem volt, még az Üveghegyen is túl, a szépséges Ezüstországban, élt egyszer egy szegény habszedő. Napról-napra, éjszakáról éjszakára mást sem csinált, csak ült az ezüstpatak partján, és egy nagy, selyemből szőtt hálóval merte, meregette a habot a patak vizéről. Igen fontos feladat volt ez, nem is végezhette akárki a birodalomban. Maga Ezüstország királya nevezte ki a habszedőket, és írta meg az útmutatót, hogyan kell a habot a patakról leszedni, mert bizony ha nem merték folyton a habot az ezüstpatak színéről, feltódult volna az ár, és elöntötte volna az ezüstkirály palotáját, de még az egész völgyet is, ahol a palota állott. Ezért merték szorgalmasan a habszedők a tajtékot a patakról. Azt a ménkű sok kimeregetett habot azután talicskákra rakták, és elhordták mind az Ezüst-tóba, ahol a királykisasszony minden reggel elfürödte az egészet.

No de hogy szavam ne felejtsem, a mi szegény habszedőnk egy szál magában éldegélt egy rozoga házban az ezüstpatak partján, nem volt se felesége, se gyereke, olyan egyedül volt, mint a kisujjam. Búsult is emiatt eleget a habszedő, de mit tehetett volna? Nem ért rá asszonyt hozni a házhoz, mert folyton folyvást a habot kellett szednie.

Egyik nap, ahogy a habot szedte-merte, észrevette ám, hogy valamit igen sodor a víz a tetején. Egy szegény kis gyapjaslepke volt az, ott kalimpált a hab tetején, sehogy sem tudott kimászni. Jószívű volt a habszedő, megesett a szíve szegény párán, és úgy igazította a selyemhálóját, hogy a következő merítéssel kimerje a gyapjaslepkét. A habot a habszedő-kádba öntötte, a lepkét meg kitette a patakpartra, hadd száradjon meg szegényke.

De elállt ám szeme-szája, mikor a gyapjaslepke egyszercsak emberi nyelven szólította, és ezt mondta neki:

- Na te szegény habszedő, te nekem megmentetted az életemet. Jó tett helyébe jót várj! Tudd meg hát, ha szükséged lesz rám, csak fújj bele egyet a selyemhálódba, s én ott leszek, és segítek neked.

Azzal kitárta a szárnyát, és elrepült.

Hitte is, nem is a szegény habszedő, amit a lepke mondott, de azért megjegyezte a szíves szavakat.

Telt-múlt az idő, a habszedő lassan el is felejtette a gyapjaslepkét. Egyik este aztán megtörtént a baj: a féltve őrzött selyemhálócskáját, amivel a habot merte a patakról, elfelejtette este a helyére akasztani, az lepottyant a földre, és reggelre megrágták az egerek. Egy jókora lyuk lett rajta, éppen a közepén.

Hej, megijedt ám a habszedő, de már hiába mondta, hogy a teremburáját az átok egereinek! Hogy is ne ijedt volna meg szegény? A szakadt hálóval nem tudja lemerni a habot, és ha a felséges ezüstkirály megtudja, hogy nem végezte el a munkáját, bizony karóba húzzák a fejét! Mit tegyen, mit tegyen szegény feje? Megjavítsa a hálót? De hogyan, hisz nincs egy körömnyi selyme sem, a cérna meg túl durva a hálócskához, még teljesen elszakítaná. Akkor tán megszökjön? Elkapják a király martalócai, mielőtt elérné Ezüstország határát.

Nincs mit tenni, így is, úgy is, vége az életének.

Annyira búnak eresztette a fejét, hogy már arra gondolt, inkább beleöli magát az ezüstpatakba. Már éppen arra készült, hogy a patakba ugorjon, amikor eszébe jutott a gyapjaslepke ígérete. Nemigen hitte, hogy tud rajta segíteni az a kicsiny jószág, de hát mit veszthet vele, ha megpróbálja?

Fogta a szakadt hálócskát, és belefuvintott.

Abban a szempillantásban ott termett a gyapjaslepke.

- Itt vagyok, itt vagyok, életem megmentője! Miben legyek a szolgálatodra?

A habszedő elpanaszolta a bánatát a gyapjaslepkének, az meg töprengett egy picit, majd egy előhúzott egy icuri-picuri kis foltos lepkebábot.

- Fogd ezt, te habszedő, de bánj vele óvatosan! Ezt a foltos bábot egy selyemhernyótól kaptam. Készíts neki puha fészket, tartsd melegen, de jól figyelj, mert amikor meghallod, hogy pattan egyet, azon nyomban kapd a tenyeredbe, különben ugrik a szerencséd!

Megköszönte szépen a habszedő a bábot a gyapjaslepkének, és futott be vele a házba. Egy hokedlit mindjárt odaállított az ablak elé, ahol rásüt a nap, megrakta szalmával, rongyokkal, madártollal, jó puhára, és belefektette a bábot. Azután letérdelt a hokedli mellé, és le sem vette a szemét a bábról.

Egyszer csak hallja ám, hogy – patt! patt! – pattan a báb kérge. A habszedő sem volt rest, a tenyerébe kapta a bábot, és felugrott vele.

Hát, uramfia, lássatok csodát! Nagy fényesség támadt, a báb héja egyszerre letekeredett, mint a cérna az orsóról. Csak úgy pörgött a sok finom selyemfonál! A belsejéből meg kiugrott egy picike aranyszínű hernyó, az csak megrázintotta magát, és olyan szépséges szép aranyhajú leány lett belőle mindjárt, hogy a szegény habszedőnek csak úgy káprázott bele a szeme.

Az aranyhajú leány a habszedő nyakába borult, és megcsókolta mindjárt jobbról-balról.

- No te habszedő, te az enyém, én a tied, ásó, kapa, nagyharang válasszon el bennünket egymástól!

Hej de boldog volt a habszedő! Madarat lehetett volna fogatni vele! Mindjárt nem akart többet a patakba ugrani! Ott rögtön meg is tartották a lakodalmat, az aranyhajú asszonyka meg összeszedte szépen a bábból letekeredett selyemszálakat, és ügyesen megstoppolta vele a habszedő hálóját.

Nem is volt azután boldogabb náluk kerek egy Ezüstországban.

Aki nem hiszi, járjon utána!

írta: Kiss Krisztina

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés