Csatlakozz te is!

A magány szele

 

           Emlékszem arra a kislányra, aki önfeledten kacagott, kinek a barátai és a családja volt a mindene, kit mindenki ismert, kit mindenki szívesen fogadott. – Épp, egy elhagyatott parkban lapozgatom a fényképalbumomat. Ha a képekre nézek, sok szép emlék jut eszembe, és elfog, azaz érzés, hogy bárcsak visszamehetnék a múltba, bárcsak mindent megváltoztathatnék, bárcsak ne úgy alakultak volna a dolgok, ahogy alakultak. Sok kedves emlékem van, amelyeket a képek is tükrözik. Ha említeni kéne párat, talán a késő őszi délutáni séták, a lehullott falevelekkel teli utcákon. Vagy a barátokkal való kacagás, miközben a faleveleken ugráltunk, és önfeledten dobáltuk fel az égbe.

 

Ám, de térjünk csak vissza a valóságba, ezek már csak fényképek, emlékek, melyek szívszorítóak számomra. Sajnos, az én boldogságom már csak múlt idő.. Ha tudni szeretnéd, a boldogtalanságom okát, hát olvasd tovább a történetet.

 

10 éve történt az egész, csupán 14 éves voltam. Mint minden velem egykorú diáknak, nekem is be kellett iratkoznom egy középiskolába. A szüleim, nagyon maximalista emberek voltak, azt szerették volna, ha ügyvéd válik belőlem. Így hát beírattak a vidék legelitebb iskolájába. Emlékszem, nagyon vártam az első tanítási napot, új barátok, új tanárok. Izgatott voltam, kíváncsi voltam, hogy mennyire tudok boldogulni, immár a középiskolában. Mint sokan, én is úgy képzeltem el, hogy nagyon könnyű lesz beilleszkednem, mert egy nyitott és őszinte lelkű lány voltam. 

  Sajnos, nem így történt. Emlékszem a pillanatra, mikor beléptem az első nap az osztályterem ajtaján, hevesen dobogott a szívem, izgatott voltam, egyben boldog is, hogy új embereket ismerhetek meg. Ám, amint beléptem, nem az várt, mint amire számítottam. Csupa rideg arc, lenéző tekintetek. Először nem tudtam, hogy miért, majd rájöttem.. Igen, a pénz volt az oka, az, hogy nem volt olyan anyagi hátterem, mint ami nekik. - Gondolom, elsőre észrevették, a kinyúlt és kopott ruháimon, hogy én nem közülük való voltam. - Vettem egy mély lélegzetet, majd leültem.

   Sokan odajöttek hozzám, de nem barátkozni, hanem gúnyosan faggatni. Először azt hittem, hogy amikor azt mondták, hogy szép a ruhám, vagy, hogy adjam meg a fodrászom telefonszámát, őszintén mondták, de amint teltek a hetek, hónapok, rájöttem, hogy csak a gúnyolódás céltáblája voltam. Nagyon fájdalmas volt rájönnöm, hogy nem vesznek körül igazi barátok, hogy nincs kivel megosztanom, örömöm és bánatom. 

Volt olyan időszak, mikor próbálkoztam kitörni, próbáltam nekik megfelelni.. Hiába, semmibe se vettek, hiába kértem a felnőttek segítségét. Hiába mondtam el nekik a bajom, mindig azt mondták, hogy majd megszeretnek, meg hogy ne nyavalyogjak. Igen rájöttem, hogy nem azért mondták, mert utáltak, hanem mert ők ezt sohasem élték át. Így nyílván nem is tudhatták, hogy milyen. Így hát hagytam az egészet, tovább jártam abba a börtönbe, ahol akaratom ellenére tartottak fogva napi 6-7 órán át. 

  Próbáltam kitűnő maradni, hogy legalább a szüleim akarata meglegyen. Sokszor, nagyon nehéz volt, könnyfakasztó és egyben szívfájdító volt. Nagyon szigorúak voltak ők, azt szerették volna, hogyha kitűnő ügyvéd válik belőlem, és ez azt jelentette, hogy suli után nem mehettem sehová, napi 5-6 óra magolás.. Igen, ez egy darabig így ment. 

Sajnos a magány hamarabb kezdett el felőrölni, mint gondoltam. Már nem ment a tanulás, sorra hoztam az egyeseket, ketteseket. A szüleim nagyon mérgesek voltak emiatt. Hiába magyaráztam, hogy miért, egyszerűen nem értettek meg. Nem tudtam beilleszkedni, az anyagi hátterem és a másságom miatt… mert én nem voltam olyan, mint ők. Én más voltam, én csak egy barátra vágytam, ők viszont hírnévre, hatalomra vágytak. 

  Lehet, elmerengtek rajta, hogy miért nem tudtam tanulni, mi akadályozott, egyszerűen csak az, hogy libabőrös voltam, ha arra a börtönre gondoltam, ahol senki sem várt szívesen.. Egyszerűen gyomorgörccsel mentem oda, és örömmel jöttem haza. Nem volt lelkierőm, mindig úgy készülni, hogy tudtam, egy újabb pokoli nap vár.

Ördögi napok voltak, ördögi hónapok és el is telt az első évem.. Közben, annyira elhalványultam a régi énemhez képest, hogy a körülöttem lévő levegő életre valóbb volt, mint én.

   Csak csodálkoztam, hogy mivé lettem, egy magányos és rideg lélekké váltam. Annyira elszoktam az emberektől, a velem egykorúak szeretetétől, hogy teljesen befordultam, nem tudtam olyan vicceket, történeteket mondani, mint régen, de ha tudtam volna, akkor mi lett volna, hiszen senki sem hallgatta volna meg. A szüleim kimerülten jöttek haza minden nap a munkából, a régi barátaim a kapcsolatfenntartás hiánya miatt, megszakították velem a barátságukat. 

Nem volt életkedvem, a külsőmön is meglátszott a lelki állapotom. Elhanyagoltam magamat, mert nem volt kedvem önmagamhoz, így ez által az önbizalmam is a 0-hoz közelített. 

  Azután 10-11.-ben jöttek új osztálytársak, már nem mertem nyitni, nem akartam újabb csalódásokat, így a biztonságos visszahúzódást választottam. Ugyanígy telt el a maradék 3 évem, ahogy az első. Azzal a különbséggel, hogy már jól tudtam, hogy mikor ki hazudik, mikor nem kell igent mondani, de a magány attól még magány maradt.

 

Ha most körülnézek a parkban, ugyanazt látom, mint amit kisiskolásként éltem át, csak épp most más gyerekek ugrándoznak a faleveleken, más gyerekek sétálgatnak a falevelektől gazdag utakon. Igen, talán az ősz, az az évszak, amit a legjobban szeretek. Hiszen az ősz is olyan, mint amilyen én voltam. Eleinte szép a természet ősszel, színesek a fák a levelektől, finomabbnál finomabb gyümölcsök vannak, de amint rossz időre vált, jönnek a hideg szelek, lehullajtják a fák leveleiket, elmúlik a gyümölcsszezon és a természet meghal. Én is ilyen voltam azt hiszem. Amíg szerettek azok az emberek, akik körülvettek, addig én is nagyon színes és vidám egyéniség voltam, de amint rosszra fordult minden, én is meghaltam. Bár valójában élek, de a lelkem egy része haldoklik, vagy lehet már meg is halt.

 

            Itt vagyok 24 éves lányként egy őszi délutánon, egy padon ülve, közben elmélkedve. Ne telne el úgy nap, hogy ne jutna eszembe a múltam, de próbálok túl lépni rajta, talán egyszer még barátokat is szerzek, akik őszintén, csak magamért szeretnek. Még nem tettem magam túl rajta, ha sikerül, akkor tudom, hogy felgyógyultam és kitörhetek a magányból.

 

írta: Essu

Súgó Még nincs hozzászólás.