Csatlakozz te is!

Hulló falevelek

 

Újabb ősz köszöntött Londonra, ahogy minden benne élő emberre. Az ősz mindenkiben más érzelmeket kelt, vannak akik önfeledten játszanak az összegereblyézett falevelek között, van, aki elkeseredik, mert elmúlt a nyár, ami annyi boldogságot okozott számára. Hogy nekem mit jelent az ősz?

Szokásos sétámat a Hyde Park felé vettem, a szokásos kávém társaságában. Szerettem itt sétálni, megnyugtatott, és ellazulhattam, akárhányszor valami gondom volt. A parkok tükrözik leginkább azt, hogy beköszöntött az új évszak. Mindenfelé színpompás, vörös és sárga levelek hevernek, a sakktáblák - amelyeknél általában idős és őszülő férfiak játszanak, itt megosztva egymással gondolataikat – most üresek, a padokon is csak elszórtan ül pár ember, köztük egy festő is, aki meg szeretné őrizni ezt a pillanatot a következő generációknak. Én is fogtam magam, és leültem egy üres padra. Lesöpörtem róla a leveleket, és lehuppantam. Beleszimatoltam a kávémba, aminek a gőze így az arcomba szállt, kellemesen felmelegítve azt. Lehunytam a szemem. Amikor kinyitottam, egy virgonc kislány szaladt előttem, mögötte az édesapja. Hosszú, göndör fürtjei rendetlenül szálltak a sapkája alól, ahogy a lágy és hűvös őszi szellő belekapdosott. Hátrafordult, hogy megnézze, merre van az apukája. Amint látta, hogy lemaradt tőle, visszaszaladt hozzá.

- Apu, apu! – nevetett vidáman, ahogy a két kéz a magasba emelte, és megpörgette.

- Mi az, csillagom?

- Játsszunk valamit!

- Mit szeretnél játszani? – kérdezte a férfi mosolyogva a kislányát. Boldog, és kiegyensúlyozott arcú férfi volt, valószínűleg úriember. Lerakta a földre a kislányt, és megigazította a kabátját. – Van egy ötletem.

- Mi az, mondd el!

- Van egy nagyon jó játékom. Keressünk leveleket.

- Keressünk leveleket? De hát ez nem is érdekes, apu! – mondta kissé unott hangon, de ettől függetlenül tovább figyelt.

- De nem akármilyen leveleket ám - folytatta -, hanem egyformákat! És aki előbb talál egyforma levelet, az nyer. Na? 

- Oké, legyen. De hagyj ám nyerni! – És a kislány már indult is a levélkupacokhoz, ugyanolyan leveleket keresni. Szorgosan keresgetett a levelek között, többfélét is kiválasztott, hátha valamelyikből előbb talál ugyanolyant. Az édesapja csak állt, és mosolyogva nézte a lányát. Fél óra keresgélés után a kislány odahozott hozzá egy maréknyi levelet.

- Apa, apa, nézd! Nyertem! – lelkendezett, és az apukája orra alá dugta a leveleket, hogy jól vegye szemügyre őket. Egyesével megfogta a leveleket, megforgatta őket, és visszahelyezte az apró kezecskékbe.

- Sajnálom drágaságom, de nem nyertél, ezek nem ugyanolyanok.

- Dehogynem, azok! Nagyon sokáig kerestem őket, és találtam is – vágott vissza felháborodottan.

- Nem-nem. Ha jobban szemügyre veszed őket, valami mindegyikben különbözik. Gyere, üljünk le ide. Mondta a férfi, és leültek egy fekete, ütött-kopott padra. – Ülj ide az ölembe, elmagyarázom.

- Oké – bólintott a kislányt, és belemászott az édesapja ölébe.

- Mint mondtam, minden levélben van valami más. Nincs két ugyanolyan levél, mint, ahogy két ugyanolyan hópehely sincsen.

- De hát az összes hópehely ugyanolyan! – értetlenkedett a lány.

- Igen, te úgy látod. De valójában minden kis hópihe egy nagyon összetett szerkezet, és nincs kettő olyan, ami ugyanolyan lenne. Ilyenek a levelek is. És tudod, hogy még mik?

- Nem, nem tudom.

- Az emberek. – Az apa mosolyogva nézett a gyermekére, ő pedig kerek és csodálkozó szemekkel nézett vissza rá. Azok a dolgok, amiket az apja tanított, vagy mondott neki, mind csodásak, és hihetetlenül bölcs dolgok voltak. A lánynak az apja volt a hőse.

- Hogy érted azt, hogy az emberek?

- Sokféleképp lehet ezt érteni. Akár külsőre is, hiszen ha megnézed, még az ikrek sem teljesen ugyanolyanok. De ezt én inkább a jellemükre értettem. Nincs két olyan ember, aki teljesen ugyanúgy gondolkodna, vagy pont ugyanazokat a dolgokat szeretné. Érted ezt?

- Azt hiszem, értem. De ennek mi a lényege?

- Egyszer még tanulságos lehet az életedben, úgy gondolom – felelte elgondolkodva. – De nézd csak meg, mondjuk ezt a két levelet. – Ahogy ezt mondta, felemelt a padról két falevelet, és egymás mellé illesztette őket. Az egyik vöröses, a másik pedig narancssárgás színű volt. – Látod, ezek a levelek nem ugyanolyanok, de illenek egymáshoz. Az emberek is ilyenek. Ebben a rohanó világban az emberek nem érnek rá törődni egymással. Viszont, ha találsz valakit, egy olyan embert, aki illik hozzád, törődik veled, és megértitek egymást, akkor ez a világ gyökerestől megváltozik. Mindent másképp látsz majd, mert szerelmes leszel.

- Úgy, ahogy te anyába? – mosolygott a kislány, és a szeplős arcán kis gödröcskék jelentek meg.

- Igen, pontosan úgy. Gyere Sarah, menjünk – felelte, és megölelgette a kislányt. Ezután felkeltek, és elsétáltak egy messzi világba. 

Kinyitottam a szememet, és az előttem elterülő parkra meredtem. A kávém kezdett kihűlni, szóval belekortyoltam, és az arcom elé húztam a sálamat. Mindennek már vagy húsz éve. Most itt ülök, ugyanebben a parkban, és egy levélre várok. Nem az ugyanolyan levélre, hanem a hozzám illőre. Más szóval, a tökéletes levélre. Lassacskán a kávém végére értem, amikor hirtelen meghallottam a számomra jól ismert hangot.

- Sarah, megjöttem! – Integetett felém egy barna hajú, fiatal férfi – a szerelmem. Odajött hozzám, átkarolt, én pedig mélyen a szemébe néztem, és hálát adtam érte, hogy ismerhetem. Leginkább azért voltam hálás, hogy az édesapám aznap itt, a parkban megtanította ezt nekem. Nincs két ugyanolyan levél, hópehely, ember. De ettől függetlenül, igenis vannak összeillő levelek, emberek. Akik érzik. Nem tudják, hogy, vagy miből, de érzik. 

Megfogta a kezem, és együtt sétáltunk tovább a hulló falevelek között.

 

írta: Klaudia

Súgó Még nincs hozzászólás.