Egy nap
A csípős hidegben egy aranyszőke hajjal keretezett arc bukkant fel a kanyarban és sietősen vágott át a parkon. Haja vakító napsugárként omlott a vállára, türkizkék szeme napfényben fürdőző tengerként ragyogott. Ruhája szokatlan volt és feltűnést keltett: rövid kék szoknya, fodros fehér pamutinggel. Egy kovácsoltvas, faülésű padhoz igyekezett, ahol már várta valaki. Két orcáján halvány pír tűnt fel, de ennek semmi köze nem volt a hűvös szélhez.
-Szia! Annyira hiányoztál! – mondta, amint odaért padhoz, csókot nyomva a szeplős arcra, hogy aztán szoros ölelésbe fogja.
Furcsa jelent volt. A párban semmi közös nem volt, az ellentétek nem is lehettek volna ennél feltűnőbbek. A vörös haj, a szeplős orr és a mogyoróbarna szemek megnyerő kombinációban találkoztak az idegen arcán, amit még a furcsa, norvég mintás barna-piros pulóver és khaki színű nadrág sem rontott el, sőt, még megnyerőbbé tette külsejét.
A táj, mintha csak a két idegent örökítette volna meg találkozásuk pillanatában. A falevelek a piros, narancssárga, citromsárga és barna legkülönbözőbb színkombinációjában játszottak fák kinyúlt ágain és a földön puha barna avar terült el, amit a park egy távolabbi részében a gyerekek kupacokba gyűjtöttek, hogy aztán önfeledten ugráljanak bele. Az ragyogó kék égbolton alig néhány felhő úszkált, s noha csípős hideg szellő ostromolta az embereket, a nap még kitartóan tűzött, hogy még egyszer utoljára legalább megnyújtóztathassa fáradt sugarait, napfényben fürdetve a parkban andalgó párokat.
Különös nap volt ez a mai. A lány júniustól kezdve minden nap a parkba igyekezett, hogy ott aztán várjon, várjon, mígnem újra találkozhat szerelmével. Boldogsága soha nem múló, a viszontlátás pillanata élteti és kedvét szinte soha nem szegheti semmi. Néha, amikor azt hiszi senki nem látja, könnyei záporával öntözi a földet. Ilyenkor erőt vesz rajta a bánat, s mélabús párjáért kiált. Aztán eljön a nap, az az egyetlen nap, amikor boldogsága és egyben szomorúsága összesűrűsödik, viszontlátja szerelmét. A nyugodt, szomorú tekintetű férfi a parkban várja és az elkövetkezendő időkre gondol. Milyen hosszú is lesz a következő időszak, míg újra találkozhatnak.
Az év egyetlen napja az övék. Szerelemben forrnak össze, harmóniájuk az összes szívet megmelengeti. A szerelmesek csókban egyesülnek, a gyermekek még utoljára futkároznak egyet kacagva és a mókus is kimerészkedik odvából, hogy szaglászva körülkémleljen egy kis elemózsia után.
A találkozás nem tartott soká. Sokszor csendben néztek egymás szemébe, máskor halkan elsuttogott szavak miriádja olvadt eggyé, hogy aztán tovatűnjön az emlékek ködjében. Végül a lány felállt, szomorúan, s még egy utolsó csókot lehelt a férfi szájára. Aztán megfordult, haja fénycsillagocskákként szóródott szét, teste gyér köddé vált. Az Ősz szomorú szemekkel, kezét kinyújtva nézett utána, aztán felpillantott az égre, amelyet mostanra esőfelhők leptek el és néhány könnyet elmorzsolva szerelmére, a csodás Nyárra gondolt, hogy aztán ezzel együtt az eső is szemerkélni kezdjen.
írta: Wes
|
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss hozzászólások
Kedves Wes! Azt hiszem érdemes...Még ugyan van kevés csiszolni valód, de mindenképpen érdemes. Egy kicsivel több katarzis -mert a szerelem ennél jóval erősebb érzelem, az egyik legerősebb, s csapj oda, lássa és olvassa az olvasó. A belső beszéd elbeszélése is nagyon lényeges, s nem könnyű elmenni azon a vékony "hajszálon", mely pont a határvonal. Elgondolkodtató, szépen, olvasmányosan írod le a kiváló alapötletet feldolgozó tartalmat. Gratulálok, ha nem kizárólag "hobbi", szerintem érdemes. Mindenképp. :))