Csatlakozz te is!

Üres ígéret

 

Rengeteg emberrel találkozunk az éveink során, van, aki életünk filmjének csak egy mellékszereplője, de akadnak olyanok is, akik hosszabb ideig velünk együtt főszerepet alakítanak. Ő is ilyen volt, óvódás korom óta ismerem, és az én történetemben, ő egy fontos egyén.

 

- A nyár utolsó napjára! – Felemelte a bukósisakját és óvatosan a fejére húzta. 

- Az utolsóra – mondtam és megismételtem a mozdulatait. – Mellesleg hova megyünk?

- Legyen meglepetés. – Nem láttam, bár hallottam a hangján, hogy egy mosoly jelent meg arcán.

 

Sok helyen jártam neki köszönhetően, megtekinthettem már miként kel fel a nap borús reggeleken, hogy mennyire csodás képet ad az, amikor a szürke és aranysárga szín egymás ellen párbajt folytat az égen. Illetve azt, hogy a közeli erdő miként változtatja leveleit a tél közeledtével. 

Most pedig a nyár végével együtt beköszöntött egy új korszak, az ősz és vele együtt az iskola is. Ő sajnos elmegy itthonról és már csak egyedül tapasztalhatom meg ezeket a jelenségeket, sosem gondoltam rá, hogy majd egyszer el kell búcsúznunk. Bár még reménykedtem az utolsó pillanatig, hogy majd ő lesz az az igaz barát, aki életem végéig kitart mellettem, hogy majd a gyerekeink együtt fognak játszani, és majd ha megöregszünk, akkor egymással fogunk sakkozni a város parkjában. 

 

Már kezdtük elhagyni a várost és egyre jobban érdekelt, hogy milyen helyre fogunk menni, követtem a mozdulatait, akár a búzaszál, mellyel a szél játszik könnyed játékot. Újabb bal kanyart vettünk és a motoraink első kereke föld utat ért. Millió emlék cikázott a fejemben, hányszor de hányszor jártunk erre… Szüntelenül azon járt az eszem, hogy vajon hova megyünk, és minden egyes kereszteződésnél kihúzhattam dolgokat a listámról, amit a fejemben állítottam fel. Végül megérkeztünk, az egyik legemlékezetesebb helyre. Több, mint egy éve motorozok vele, ez volt az első hely, ahova eljöttünk. Mi csak úgy hívtuk, A kastély. Talán pár száz évvel ezelőtt még teljes egészében állt, mára már csak egy romhalmaz. Egy fal teljesen kidőlt és így nem sok minden tartja már, viszont nem egyszer voltunk bent, annak ellenére, hogy bármelyik pillanatban ránk dőlhetett volna. 

- Jössz már? – A gondolatmenetemet a mély hangja zavarta meg. 

- Megyek. 

Semmit nem változott az elmúlt évben, még mindig gyönyörű és magával ragadó. 

- Remélem, van kedved felmenni a bástyára – mondta Dan.

- Hogy ne lenne – válaszoltam egyből.

Így hát neki indultunk az felfelé vezető lépcsőknek. Az utunkat sokszor gyomnövények, kisebb facsemeték vagy már szép egészséges felnőtt példányok keresztezték. Rövid időn belül felértünk a bástya tetejére, még mindig nem tudok hinni a szemeimnek. Olyan, mintha arra a pár percre az emberek fölé emelkednék, minden fölé. 

- Arra mi van? – kérdeztem Danielt, miközben a baloldalamon húzódó lépcsőkre irányítottam tekintetem. 

- Megkérdeztem a nagyszüleimet még régebben, hogy mi merre található a kastélyban, és ha jól emlékszem, akkor arra egy torony van, és a hercegnő szobája. Nem tudom milyen állapotban lehet. Szeretnéd megnézni? 

- Igen. 

Óvatosan indultunk a lépcsők felé, a fák helyenként összeborultak, így nehezebben tudtunk közlekedni, viszont megérte, épp napkelte volt és az első napfények rózsaszínné változtatták a piros a leveleket. Abban a pillanatban, ha valaki megkérdezte volna, hogy melyik a kedvenc helyem, akkor biztos vagyok benne, hogy az a kastély lett volna a válaszom. 

- Jessie, vigyázz! – szólt rám Dan. Észre se vettem, hogy a lábam előtt egy hatalmas nagy űr tátongott. – Úgy látszik, nem fogjuk már látni a többi helyet. – Az út véget ért, teljesen leszakadt, így kénytelenek voltunk visszafordulni. Daniel leült a bástya szélére, és a lábát a levegőben lóbálta.

- Szóval, elmondod? – kérdezte.

- Miről beszélsz? – vontam fel kérdőn a szemöldököm.

- Egész nap töröd valamin a fejed, mi az? 

- Azon, hogy el fogsz menni. 

- De nem örökre, gyere, ülj le – mutatott maga mellé.

Az elkövetkezendő perceket csendben töltöttük, megvártuk, amíg a Nap teljesen ki nem bújt a horizont mögül, majd újra útnak indultunk. Rengeteg mindent csináltunk az utolsó közös napunkon, régi, beporosodott emlékeket idéztünk fel, újabb helyeket fedeztünk fel, és más ismert területeket látogattunk meg. A nap végén hazakísért, egy halvány mosollyal az arcomon átöleltem és így szóltam:

- Hiányozni fogsz.

- Te is nekem, Jessie – viszonozta az ölelést.

- Ígérd meg, hogy nem fogsz elfelejteni, ígérd meg, hogy meg fogsz majd látogatni.

- Megígérem – mondta, miközben a szemembe nézett.

Még megvártam, ahogy elhagyja a bejárónkat, majd az utcát. Lesütött fejjel mentem be a házba, belemásztam az ágyamba, és keserves zokogásba kezdtem. Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni, hogy az az ember, aki ennyit jelentett nekem, itt hagyott. 

 

Az ősz lassan véget ért, de folyamatosan eljártam a kastélyhoz, elmondtam panaszaimat, mintha ott lenne ő is, és hallgatná, de nem volt ott, egyszer sem. Megfigyeltem, hogy a fák hogyan vesztik el élénk színeiket, és hogyan szabadulnak meg leveleiktől, ahogy elérkezett a tél a remény utolsó lángja is kihunyt bennem, sosem fogom már látni. Leguggoltam a bástya szélére, oda ahol pár hónappal ezelőtt ő ült. 

- Mennyi idő kell még, hogy válaszolj? – kérdeztem. – Mennyi? 

 

Az évszakok folyamatosan váltakoztak, de hírt nem kaptam róla. Már a második nyár közepén jártunk, amikor úgy határoztam, hogy meglátogatom a várunkat, de most lóháton. Ahogy mindig most is elragadott ez a hely, szinte életre kelt az épület. A fák levelei rózsaszínben és pirosban játszottak, helyenként még világosabb színű virágok is voltak, és az alapzatnál pedig a szarkaláb kékelt.

 

Ahogy egyre közelebb értem hallottam, hogy mocorog valami a közeli erdőben, eddig nem szenteltem neki nagy figyelmet, mert biztonságban éreztem magam, akkor viszont egy kisebb pánikroham tört magának utat az elmémben. Folyamatosan nyugtattam magam, hogy biztos csak egy nyúl vagy egy őz, de pillanatokon belül rájöttem, hogy egyik sem, hanem valami sokkal rosszabb, egy farkas. Lassan és óvatosan rávettem a lovamat, hogy lépdeljen hátra, reméltem, hogy ha nem teszek gyors illetve hirtelen mozdulatokat, akkor elmegy, de sajnos nem így lett. Sőt egyre közelebb és közelebb merészkedett minden egyes mozdulatnál. Nem volt jobb ötletem, így száznyolcan fokos fordulatot vettem a hátasommal és próbáltam a lehető leggyorsabban menni vele. 

- Gyerünk, gyerünk! – bíztattam, bár hiába volt, a farkas belekapott a ló hátsólábába, mire ő felágaskodott és én leestem. Abban a pillanatban a húsevő felém vette az irányt, és én rákmászásban próbáltam a lehető legtávolabb menni tőle, de nyomban ott termet. Már lelkileg felkészültem rá, hogy darabokra fog tépni egy farkas, de megszagolt és elrohant. Érdekesnek véltem ezt a szituációt, de legalább túléltem, bár Admirális megsérült, felhívtam anyát, hogy segítsenek. Húsz percbe tellett mire kiértek, én addig leszedtem róla a felesleges szerszámot és beszéltem hozzá, majd ahogy megérkeztek, óvatosan felvezettük az utánfutóra. Az állatorvosnál rengeteg időt töltöttünk el, le lett fertőtlenítve, be lett kötözve és további dolgokra hívták fel a figyelmem, hogy mire készüljek fel.

 

Sokáig mellette voltam, szüksége volt a segítségre. Lassan épült fel, már-már egész jól ügetett és képes volt újra vágtázni is. Abban az időben teljesen elvesztettem az időérzékem és csak a nap végére jöttem rá, hogy két éve ment el Dan. Még mindig nem tudok róla semmit, megváltoztatta minden elérhetőségét, és esélyem sem volt, arra, hogy elérjem. 

Újabb hetek, évek és évtizedek teltek el nélküle, míg végül egy nap, egy levelet kaptam. Remegő kezekkel nyitottam ki a borítékot, ő küldte, bárhol fel tudtam volna ismerni az írását. Két fényképet kaptam, az egyik egy büszkén álló várat ábrázolt ciraldás címerrel, a másik pedig egy vörös levelű juhar erdővel körbe nőtt leomlott falakat. A mi helyünk volt, csak is a miénk.

 

Egy sakktábla foglal helyet előttem, és egy fiatalember ül velem szemben. Egyetlen egy kérdés hagyta csak el a számat:

- Te miért nem öregedtél meg?

 

írta: Jesssie

Súgó 1 hozzászólás

2012.10.25. 21:03 Anna Na jó, lehet, hogy most így este túl tompaagyú vagyok, de nem értem, valaki elmagyarázná?:) Egyébként nagyon jó, Jessie!