Csatlakozz te is!

Mézeskalács Fogadó

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy Júlia nevű lány. Szépségével már csak bátorsága vetekedhetett. Gyermekkorukban testvérével egy boszorkány fogságba ejtette őket, ekkor Júlia módolta ki, hogyan szökjenek majd furfangosan túljárt a eszén és végzett vele. Szüleik azonban visszakerülésük után is szegénységben tengették életüket egy erdő széli viskóban, így hát Júlia gondolt egyet, s elszegődött a városba konyhalánynak. Kenyéradó gazdája, egy idős özvegyasszony hamar felfigyelt az élelmes, tűzről pattant leányra, s Júlia fiatal kora ellenére nem sokra rá már a konyha tejhatalmú ura volt. Nappal ízletesebbnél ízletesebb fogásokat főzött, míg éjjelente elővette ládájából a könyvét, amiről senki sem tudott rajta kívül. Az elrongyolt receptkönyv ugyanis a néhai boszorkány tulajdonát képezte, amit Júlia gyorsan tarisznyájába süllyesztett menekülésük előtt, és ami a mézeskalács titkát tartalmazta. A boszorka nem varázsigékkel bűvölte meg a tésztát, helyette egészen szokatlan fűszerekkel és gyógynövényekkel gazdagította, amik összességében ellenállhatatlanná tették a mézeskalácsát. Szolgálata végén Júliát busásan megjutalmazta az özvegyasszony. A lány vásárolt családjának a városban egy házat, míg ő maga pedig az erdőszéli kunyhóban megalapította a Mézeskalács Fogadót.

Szorgalmas munkája ezúttal is meghozta gyümölcsét: a takaros házikónak, süteményeinek és kedvességének csodájára jártak. Messzi földről jött vándorok tértek be megpihenni, a városiak is mindig itt gyűltek össze múlatni az időt. Gyerekzsivajtól, nevetéstől lett hangos a  régen oly sok szomorú percet látott ház, családok találkoztak össze, régi viszályok simultak el, ismeretségek és szerelmek szövődtek. És mindennek mozgatórugója Júlia volt, akit a városban csodálatuk jeléül ekkorra Világszép Júliaként emlegettek.

Egy őszi estén az ítéletidő elől egy vadásztársaság menekült be a fogadóba. Júlia és az alkalmazottjai azonnal munkához láttak, begyújtották a kandallót, meleg takarókat és bort hoztak nekik. Szószólójuk egész idő alatt le sem vette szemét Júliáról. Szóba elegyedtek, majdhogynem átbeszélgették az éjszakát, és a vadász érdeklődéséből vonzalom ébredt. Júlia szerelemre lobbant a vadász iránt, és a következő hónapokban a vadász gyakran megfordult a Mézeskalács fogadóban. Váratlan időpontokban, majdhogynem titokban érkezett, de még az együtt töltött idő rövidsége sem tudta beárnyékolni a boldogságot, hogy egymás társaságában lehetnek. Egyik este a fiú gondok szabdalta homlokkal, feszülten érkezett. Azt mondta, itt az ideje az őszinte meggyónásnak. Bevallotta, hogy csak kedvtelésből vadászik, valójában nincs rászorulva, mivel édesapja nem más, mint  az öreg király. Apja egészsége megrendült és az országot háborús támadás fenyegeti, amit nem tudja, hogy tudna elhárítani, emiatt állandó aggódással telt az utóbbi napja. A fenyegető veszéllyel csak igaz szerelme támogatása mellett lenne képes szembenézni, ezért kérve-kérte a lányt, hogy menjen hozzá. Júlia teljes szívéből szerette a királyfit, de jól tudta, ebből a házasságból nem sülhet ki semmi jó. A veszedelmet egy módon lehet elkerülni, erre csak idő kérdése volt, hogy a királyfi is rájöjjön: jó házassággal, de nem az övékkel. A hódító királynak volt ugyanis egy gyönyörű szép leánya, származásban, rangban is sokkal inkább a fiúhoz való, mint az erdőszéli fogadó tulajdonosnője. Júlia nem akarta, hogy egy egész nép szenvedjen az ő boldogsága érdekében. Fájó szívvel és amilyen hihetően csak tudta elmondta, nem szereti a fiút annyira, hogy otthagyja miatta a fogadót. A királyfi porig sújtottan távozott, Júlia a vendégek kedvéért tartotta magát, de éjszaka a szobájába zárkózva keserű könnyeket sírt. Egy hónap múlva kihirdették királyi esküvőt. A háború fenyegetése elhárult az emberek feje felől, mindenki lelkesen készült a hét országra szóló pompás lakodalomra. Júlia egy emeletes mézeskalácstortát sütött aprólékos marcipándíszítéssel. Bármilyen apró kis hasadást el tudott tüntetni a tortákon, páratlanul sikerült, mint mindig, de rá kellett jönnie, hogy a szíve viszont helyrehozhatatlanul megrepedt. Egy futárfiúval mindenféle üzenet nélkül a palotába küldette, nem volt szükség szavakra.

Évek teltek, múltak. Az öreg király meghalt, majd hosszas gyengélkedés után a fiatal királyné is követte őt. Házasságuk gyümölcséről, a kis királyfiról dajkák gondoskodtak, a fiatal uralkodót folyvást lekötötték az ország igazgatásának ügyes-bajos kérdései és saját bánata. Júlia élete a megszokott medrében folyt tovább. Arcán a nevetés és az idő már finom szarkalábakat hagyott, de szépsége nem fakult a korral. Kérőit egymás után utasította vissza, életének középpontjában a fogadó és mások boldogsága állt. Az egyik hideglelős, őszi napon elgondolkodva nézte a kandallóban pislákoló lángokat, testben bár jelen volt, de lelke a múltban járt. Egy újabb szélroham remegtette meg az ablakokat, az ajtó kicsapódott, Júlia felnézett és letaglózta a látvány. Az ajtóban ott ált a király, az ő hajdani vadásza. Az évek és a gondok megérlelték őt is, hollófekete haja már őszült halántékánál, termete szikárabbá vált, de mindezek csak szebbé tették őt Júlia számára. Egy fiútól búcsúzott, és egy férfit talált. Nem tudta becsapni a szívét, szerette, azóta is. Egy örökkévalóságig álltak és nézték egymást, majd a király előrelépett és a karjába zárta.

-    Ne mondd, hogy a fogadó fontosabb neked, mint a szerelmem, még egyszer ne. Elég csak a szemedbe néznem, hogy lássam, akkor nem mondtál igazat. Értem tetted,tudom,  mert úgy gondoltad, jobb lesz így nekem. De az élet túl rövid, ez egyszer hagyd, hogy én mentselek meg téged.
A lány szeméből kicsordultak a megkönnyebbülés és az öröm könnyei, majd elmosolyodott és csókra nyújtotta a száját.

S hogy mi történt ezután? Még az előzőnél is egy hajszállal pompázatosabb esküvőt ünnepelhetett az ország. Halmokban álltak bűvös mézeskalácsok, amiknek receptjét Júlia végül megosztotta néhány rátermett leánnyal, akik ezután a szeretett fogadóját vezették Júlia tanácsadása alatt. A környező uralkodók hogyha rossz szemmel is nézték eleinte a rangon aluli házasságot, miután megkóstolták az esküvői mézestortát, ellenszenvük a semmivé lett. A király hajdani apósa is áldását adta, mivel a királyi vérvonal és rokonságuk továbbra is fennmaradt unokája, a kisherceg által, Júlia pedig bájos volt és sajátjaként szerette a kiskirályfit. A párnak még két kislánya született, és a népes család pompás ruhakölteményeit gyakran cserélte fel egyszerű ruhára, hogy aztán a Mézeskalács Fogadóban bukkanjon fel. Talán még ma is élnek, ha meg nem haltak.

írta: Tahlly

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés