Az órám halk búgással jelzi, hogy mindjárt éjfél. Indulni kell. Mindig is tudni akartam, ki is ő valójában, és itt az ideje leleplezni. Lassan kikecmergek ágyamból, belebújok a mamuszomba, és elindulok az ajtó felé. Halkan, hogy senki ne ébredjen fel, kinyitom az ajtót, és kilépek rajta. Körbenézek, szerencsére nincs kint egy lélek sem. Megfordulok, és a lépcsőhöz felé veszem az irányt.” Nem tudom, ez a folyosó így sötétben még hosszabb, mint délután volt. De erőt kel vennem magamon, hisz fontos küldetésem van. Így nagy levegő, és vágjunk bele. „ Elindulok, szinte nem is lehet hallani a lépteimet. Olyan mintha ez a folyosó végtelen hosszú lenne, és mindig csak hozzátennének egy darabot. De szerencsére sikerül elérnem a végére, a lépcsőhöz. Ahogy lefelé pillantok, kicsit megszédülök. „Előbb a végtelen járat, most meg mintha egy fekete lyuk felett állnék.” Nagyon félek, de elindulok lefelé. Recsegnek a lépcsőfokok, ahogy rájuk lépek, és ez még ijesztőbbé teszi a vak sötétséget. Erősen kapaszkodom a korlátba, nehogy leessek, vagy valami elkapjon és lerántson. Mikor végre leérek, körülnézek, és gyorsan befutok a nappaliba. Meggyújtok egy gyertyát, és elbújok a szekrény mögé. De eszembe jut, hogy ő igen bölcs ember. Biztos tudni fogja, hogy a szerkény mögé bújva figyelem. Így a fotelhez megyek, és bebújok alá. Itt már biztosan nem talál meg. „És most várok.” Csak fekszem, síri csend, semmi zaj, még a bagoly se huhog be az ablakon. Kicsit elmerenged a látványon, ahogy a halvány gyertyafény megvilágítja a feldíszített karácsonyfát. Így a barna színű rénszarvasok, kicsit arany csillogást kapnak, és a csillag a fa tetején szinte vakítóan ragyog. Az orromat megcsapja valami illat, nem tudom, mi lehet ez, de ismerős. Talán a fa illat, vagy a süteményé, amit az asztalra készítettem ki neki. Jó ez az illat, megnyugtat. Ahogy merengek, gondolkodom, nézem a fényeket, figyelek, mikor jön már, kicsit elálmosodom. „Talán egy kis tejtől és sütitől felébredek.” Körbenézek, és mivel nincs mozgás, így gyorsan elveszek egy süteményt, és a tejes poharat. Lassan elmajszolom a sütit, és iszogatom a tejet, közben csak bámulok, és tovább csodálom a fát. „Olyan hihetetlen, hogy egy ilyen vékony, tüskékből álló fa, ennyi díszt, égőt, és csillogást elbír.” Mikor megettem a süteményt, és már a tejből is kevés maradt, visszatettem a poharat az asztalra, és gondoltam hozok még belőle, nehogy azt higgye, nem szeretjük, és csak ilyen keveset adunk neki. Így elindultam a konyhába lábujjhegyen. Mikor beértem, megkerestem a hűtőt, és kinyitottam. Néztem, néztem, de rájöttem, hogy a tej feljebb van, így kell egy szék. Halkan odatoltam egy széket a hűző elé, felmásztam rá, és sikerült elérnem. „Igazi hercegnőnek érzem magam, olyan magas vagyok.” De nincs idő ábrándozásra, sietnem kell vissza nehogy előbb érjen be, mint én. Így gyorsan lemásztam a székről, becsuktam a hűtőt, visszamentem a nappaliba, és kitöltöttem a tejet. Óvatosan nehogy melléöntsem, majd visszabújtam a fotel alá. Csak várok, várok és várok, de olyan álmos vagyok. Kicsit behunyom a szemem. Ahogy lecsuktam szemeimet, képzeletem elkezdte szőni álmaimat. Hihetetlen mesevilágba kerültem, teli pónikkal, hercegnőkkel, nyuszikkal, és egy óriási nyalókavárral. Az álmomat megzavarta anyum ébresztése. Felkeltem, körbenéztem és azon kaptam magam, hogy az ágyamban vagyok. „Talán az egészet álmodtam? Vagy elaludtam? Most már sosem tudom meg ki a télapó.”
írta: Kitty
|
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss hozzászólások