Egy átlagos ember, amikor elkezd a munkájáról mesélni, jó esetben lelkesen azt mondja: „én amióta az eszemet tudom, mindig ez vagy az akartam lenni.” Nos, én ezt sosem mondhattam, mert amikor az én legnagyobb gondom az akciófigurák sorba rendezése volt, senki nem is ismert még olyan fogalmat, hogy informatikus. És akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy harminc évvel később az életem e hivatás miatt gyökeresen megváltozik.
Persze mint mindenki, próbál a lehető legsikeresebb lenni a munkájában, de ez a többségnek nem nagyon sikerül. Így vagyok ezzel én is. Egyelőre egy pesti számítástechnikai boltban dolgozom, és vírusokat távolítok el számítógépekről. Nagyon izgalmas meló, mondhatom. És remélem most mindenki értette az iróniát.
- Peti, ha majd lesz időd, megnézed a fekete Acer gépet? Tudod, mennyi dolgom van mostanában? – Kérdezte tőlem a munkatársam. Hát… ha az online vásárlás sok dolognak számít, hiszek neki. De azt hiszem, inkább csak én vagyok befolyásolható. És hogy nekem ebből mennyi bajom lett a végére…
- Persze, megnézem. Most úgy sincs dolgom. Hihetetlen, hogy az emberek már olyan vírusok miatt is ide szaladnak, amit a leggyengébb irtóprogram is leszedne – válaszoltam neki, miközben összeraktam a szóban forgó számítógépet, majd próbáltam kiiktatni a vírust a jól bevált módon. Általában a programom nem bontja ki a fájlokat, simán csak elkezdi kiiktatni, bár néha összetalálkozok egy-egy pornóképpel, esetleg mások személyes fotóival.
- Hé… Endre. Nézz ide! Szerinted ez normális? – Kérdeztem a munkatársamtól, aki szintén ugyanolyan meglepve figyelte a kisfilmet, ami magától játszódott le. Először egy kép az űrhajókról, majd egy fekete kép, tele gépbe kódolt adatokkal, mintha csak egy normál számítógép kezdené aktiválni magát.
- Na, ez még eltart egy darabig. Juli majd vigyáz rá, de én már éhen halok, úgyhogy menjünk enni!
- Rendben, csak… - és amikor visszahajoltam az íróasztalhoz a telefonomért, szembe találtam magam a tömör adatokkal, és a szemem hirtelen kiszúrt valamit. „DESTROYABLE FILES OF CIA // WE HAVE PROBLEMS // WEAPONS BY EVIDENCIGENE DO NOT WORK. WE HAVE TO CATCH PEOPLE BY THE WAY WHEN THEY CAN’T MAKE THEIR OWN PLACES.” Először nem foglalkoztam vele, hiszen biztos csak megbuherált adatok, és az utolsó mondatnak egyébként sem volt értelme, úgyhogy szépen visszasétáltam Endréhez.
Egy kicsit lepukkant vendéglőbe mentünk enni, mert az egész kerületben ott csinálják a legfinomabb lecsót. Azon kevés hely közé tartozik, ahol normális csatornákat kapcsolnak be a tévén, így a déli híreket minden nap elkapjuk ott.
- Hackerek akadtak rá a CIA hivatalos dokumentumaira, és terjesztették el vírus formájában azokat, szerte a világon. A szervezet nagy szerencséjére a kártevő fájlt feltehetőleg csupán százötven ember kapta meg, és olvashatta el. Minden országba érkezik delegáció, hogy kivizsgálja az esetet, és a lehető leghatásosabb módon helyre hozza a kárt. A hackereket egyelőre keresik, de súlyos szabadságvesztésre számíthatnak. Aki bármi furcsa adatot talált számítógépén, haladéktalanul jelentkezzen a Budapesti Rendőr Főkapitányságon.
- Na?
- Tessék? – Kérdeztem hirtelen Endrétől, akinek hangját azelőtt csak távoli neszként hallottam.
- Tudom, hogy odavagy a hírekért, meg minden, de ha nem eszed meg azt a paprikát, odaadod nekem?
- Ja, persze, vidd csak! – Válaszoltam elvarázsoltan. Láttam a szemem sarkából, hogy Endre kérdőn néz rám, de a következő pillanatban vállat vont, és tovább evett békésen. Még mindig nem tudtam, mit gondoljak. Illetve abban állapodtam meg magammal, hogy azért meglátogatom a kapitányságot, bár az egész annyira gagyi dolognak tűnt. Egy CIA adat nem szivároghat csak így ki, és ilyen intézkedések is csak kezdő írók bugyuta regényeiben vannak. De mindegy, eldöntöttem, hogy elmegyek. Miután bezártam a boltot, egy kis kék pendrivera vírusmentesen rámentettem az általam látott adatokat, majd elmetróztam a rendőrségre. Az odautazás - és három öreg néni cekkerének taposása – közben gondolkodtam, hogy mit mondjak.
- Jó napot kívánok! Tóth Péter vagyok, informatikus és a CIA-ügy miatt jöttem – a mondatom végének hallatán a recepciós nő, azelőtt unott arca megnyúlt, majd izgatottan így szólt:
- Ó, te jó ég! Szóval tényleg igaz! Egyenesen a főkapitány fogja fogadni önt, mindjárt kapcsolom - mondta a recepciós, majd felküldött a negyedik emeletre.
- Üdvözlöm! Hári László főkapitány vagyok, ön pedig Tóth Péter, ahogy értesültem. Nos, remélem, nem csak a mi időnket akarja rabolni, ténylegesen a világra veszélyes fájlokat talált, mert ma már sok téves hívás érkezett. Na, mit hozott?
- Ezt tegye be a gépébe! – szóltam, majd átnyújtottam a kapitánynak. Ő betette, majd minden kérdezés nélkül elsötétült a gép, és az adatok jelentek meg. László gondterhelten hívott egy számot, majd így szólt:
- Nagy szerencséje van, ez talált. Jöjjön velem most azonnal! – A szerencsét természetesen ironikusan értette, de követtem őt egy padokkal teli terembe. Ott már egy velem egyidős férfi, és egy fiatal lány ült. Én csendesen bólintottam nekik, majd leültettek a férfi mellé.
- A többiek majd elmondanak mindent, de nekem sok a dolgom. Nyolckor vacsora, kilenckor zuhanyzás – mondta, majd kiviharzott.
- Mi? – Kérdeztem meglepetten.
- Aha, legkevesebb két napot itt leszünk, amíg jönnek az amerikai küldöttségtől, és vagy beavatnak a többi nemzettitokba, és ha elmondjuk, megölnek minket, vagy hipnotizálnak. Még nem döntötték el – sorolta Tamás beletörődötten. Helga, a lány a telefonját bűvölte unottan, mivel térerő nem volt bent, megkaphattuk őket.
- Ha van valakid, neki majd szólnak, hogy hozzon neked ruhát meg ilyesmit.
- Úristen! – mondtam már majdnem kiabálva. – Amikor reggel felkeltem, azt gondoltam, csak egy átlagos nap lesz. Most meg én vagyok a bűnös Superman.
- A feleségem a héten szül. A francnak hiányzott ilyesmi. Magasról teszek az egész CIA-ra, de nem hiszik el, hogy nem vagyok más titkos szervezet kémje. Úgyhogy marad a beletörődés.
- Én holnap utaznék Oroszországba a főiskolai csoporttal. De nem lehet. Csak mert olyan site-ot látogattam meg, amit nem kellett volna – mondta csendesen Helga. Így hát mindhárman ott ültünk remény veszettül. Egyszer csak egy őr jött be.
- Döntés született. Innentől kezdve várunk még egy hetet folyamatos körözéssel, majd elmennek Amerikába egy gyorskiképzésre – szólt az őr, mi pedig csak kővé dermedve ültünk a padokon. És így volt ez még vagy fél óráig, amikor egy ébresztőóra csörömpölése hallatán felugrottam, és kinyitottam a szemem.
Már nem a teremben voltam, hanem egy kényelmes ágyban. Ó, ez csak egy álom volt, nyugodtam meg, és már indultam is volna borotválkozni, amikor ránéztem az ággyal szembeni ajtóra, aminek táblájára a „Peter Toth, Hungary” felirat volt firkálva…
Súgó
Frissítés
Friss hozzászólások
:)