Csatlakozz te is!

Ez utóbbi mese volt pedig az én nagy álmom. Két barátnőmmel el is határoztuk, hogy elindulunk megkeresni a szivárvány végét. Mindenünk megvolt, kivéve a legfontosabbat - a térképet, mely elvezet minket a kincshez. Mert hát abban mi sem hittünk, hogy le lehet csúszni a szivárványon; és ha mégis le lehetne, ahhoz fel kell rá kapaszkodnunk, de még ahhoz is eléggé kellett nyújtogassuk a nyakunkat, hogy felnézzünk a szivárvány hosszú, színes hátára. Így amíg nem volt térképünk, otthon kuksoltunk, és arról álmodoztunk, mihez kezdünk majd azzal a temérdek arannyal, ha egyszer rátalálunk...

  Az egész bonyodalom és egyben történetem magja egy szokásos péntek délutánnal kezdődött. A két legjobb barátnőm és én minden péntek délután, hazajövet az iskolából beugrottunk néhány órácskára Etelka nénihez segíteni a kertje gondozásában. Azon a bizonyos péntek délutánon fiatal tölgyfacsemetéket ültettünk a kert végébe. Éppen közösen ástunk egy sokadik gödröt, amikor egy ici-pici fadobozra akadtunk a földben. Együtt nyitottuk ki, és legnagyobb meglepetésünkre egy agyonhasznált, tintapacás papírt találtunk benne, gondosan összehajtogatva. A papíron pedig maga a csoda állt képek formájában: egy csodálatos, a sok év alatt kikopott színű szivárvány, a szivárvány egyik végénél pedig egy nagy piros X, fölötte régies ákom-bákomokkal ez díszelgett: "Kincs." Nem hittünk a szemünknek! A szivárvány alatt pedig egy enyhén szív alakú tisztás, körülvéve fákkal, a tisztáson pedig három pálcikaember táncolt, kéz-a-kézben. 

  Elsőnek én tértem magamhoz, és hamar visszagyömöszöltem a térképet a fadobozkába, azt pedig sáros kertésznadrágom legmélyebb zsebébe dugtam, majd odasúgtam a barátaimnak:

  - Ez a mi titkunk. Még Etelka néni sem tudhatja meg! - azzal mintha mi sem történt volna, ültettük tovább a facsemetéket, de jóval a megszokott idő előtt indultunk haza.

  - Akkor egy óra múlva a nagy sziklánál! - kiáltotta Eliza, majd hazarohantunk. Aznap volt a nagy petíció, a mi kincskeresésünk. Emlékszem, Eliza azt mondta az anyukájának, hogy hozzánk jön, Timi pedig azt, hogy Elizáékhoz, én pedig mi mást füllenthettem volna, minthogy Timiékhez indulok. Mert hát megegyeztük, hogy ez a kincskeresés lesz a mi nagy titkunk, melyről senki sem tudhat…

 

*

 

- Na akkor hol is kezdjük? - kérdeztem, közben pedig újra meg újra megfordítottam a térképet.  Sehogyan sem fért a fejemben, mit ábrázolhat a tisztás a három emberkével.

  - Talán a Nagy Tisztásra kellene mennünk – fontolgatta Timi. – Ott voltunk már néhányszor a tanító nénivel, és emlékeztek, egyszer még Etelka néni is kivitt oda minket labdázni!

  - Tudjátok – kezdte gyámoltalanul Eliza, akiről mindannyian tudtuk, hogy nem a bátorságáról híres -, én nem szívesen megyek arra a helyre. Elég varázslatos helynek tűnik, nyugtalansággal tölt el, és anyu is aggódna, ha megtudná, hogy hárman elmentünk olyan messzire…

  - Messzire?! Na ne viccelj! – kezdtem én, aki minden vakmerőséget bevállaltam céljaim érdekében. – Csak végigmegyünk ezen a szekérúton, és már ott is leszünk, majd meglátjátok.

  De Eliza csak nem akart menni. Én viszont makacsul ragaszkodtam a nagy álmomhoz, melyről mindaddig a pillanatig azt hittem, hogy nem csak az enyém – közös álom. Eliza és Timi úgy döntöttek, hogy hazamennek. Én pedig ott maradtam egyedül a nagy szikla mellett, kezemben a szakadt térképpel. Csak néztem, és néztem a rajzot a szivárvány alatt, mely egy tisztást ábrázolt, és apró esőcseppek kezdtek hullani a papírra, enyhén összemosva a kontúrvonalakat.  Beletelt néhány percbe, míg rájöttem, nem esőcseppek azok, hanem könnycseppek – az én krokodil könnycseppjeim. 

 

*

 

  Napok teltek el, és úgy éreztem, semmi jelentőségük többé. Sem a napoknak, sem az álomnak, hogy egyszer  közösen, csak mi hárman eljutunk a szivárvány végéig, ahol eddig még ember nem járt. 

  Ki tudja, hányszor próbáltam hívni Elizát is és Timit is, de egyikük sem volt hajlandó beszélni velem. Akkor aztán elhatároztam, hogy nem hagyom két senki miatt odaveszni az álmom! Egyedül indultam el a szekérúton a tisztás felé, melyet kerestem. Az út viszont sokkalta hosszabb volt, mint gondoltam; de az is meglehet, hogy csak azért, mert unatkoztam egyedül. Amikor pedig végre megtaláltam a rétet, valami szokatlan mámor fogott el. Olyan volt az a hely, ahol már régen is jártam, mintha már el is hagytam volna az első mérföldkövet a szivárvány útján. Pedig nem először léptem erre a helyre, mégis most éreztem azt a furcsa bizsergést a levegőben. Annyira boldognak és szabadnak éreztem magam, hogy lehuppantam a magas, sárgás-zöldes fűdzsungel indái közé, és néztem az eget. 

  Magam sem tudom, mennyit ülhettem ott, de egyszer csak azon vettem észre magam, hogy esőcseppeket szitálnak az arcomra. Aztán rájöttem néhány dologra: elszundítottam, és az eső riasztott fel. Az ég elfelhősödött, mintha valami csúnya gyászruhát öltött volna magára. A tisztás varázsa is eltűnt a levegőből, ridegség járt át, és hirtelen fázni kezdtem. 

  Megrémültem.

  Kezdtem igazán hinni azokban a dolgokban, melyekben a felnőttek valami fura módfelett nem hisznek – a varázslatban, a szivárvány csodájában. Mégis inkább rettegéssel töltött el ez a tudat. Féltem, hogy a nagy sötétség elnyeli a szivárványomat.

  Csak rohantam hazafelé, és többé sosem mentem ki arra a tisztásra.

 

*

 

  Voltak idők, amikor olyasféle dajkamesékkel hitegettek, mint az ágy alatt lakó mumus, vagy, hogy a szivárvány végén egy nagy üst áll, telis-tele csillogó arannyal, melyet egy zöld manó őriz, és annak adja, aki először rátalál. 

  Ez utóbbi mese volt pedig az én nagy álmom. Mostmár tudom, hogy nincs térkép erre a helyre, és ez a hely sincs egy meghatározható síkban. Rájöttem, hogy ahhoz, hogy megtaláljam a szivárvány végén lévő kincset, el kellett veszítsem a két gyermekkori  barátnőmet. Ma már tudom, hogy az a kincs itt van az orrom előtt, helyesebben a szívemben. A kincs, melyet oly’ nagy vággyal kerestem, végre megvan! Mert ez a kincs nem más, mint a szeretet. Mostmár csak egy apró tallér hiányzik az üstből, mint egy szakadt térkép apró foszlánya. És már tudom is, hogy hol keressem.

  Nem tudom pontosan, hol van most Eliza és Timi, de ha olyan messzire eljutottam, mint a szivárvány vége, őket is megtalálom… ebben pedig rendíthetetlenül hiszek. 

Súgó 1 hozzászólás

2010.09.03. 18:44 Hód :)