|
 JULCSI ÉS A KIS BÖGRE
Minden szív meglágyul dédapáink történeteit hallgatva. Nem hasonlíthatóak össze egy sztorival sem, mert ezek a valóságból nyerik a varázserejüket. Áthatja a jeges fájdalom, a szomorúság, vagy pont az igaz derű, ami lehet, hogy csak egy röpke pillanat. Én is ilyen élő könyvvé váltam az idők folyamán. Arcom, mint a szikes talaj, büszkén viseli a megpróbáltatások nyomait. Minden könnycsepp és minden mosoly helyet követelt ezeken a lapokon. Vállaim még ellenkeznek az elkerülhetetlen súlyával. Büszkén, egyenesen járok, bár már tudom, hogy ez a könyv is az enyészeté lesz, ahogy az én öregapám. Már csak az emlékeimben élek, és fel-felidézem azokat a perceket, amikor akkora voltam, mint most az unokáim.
Hatan voltunk testvérek, két lány és négy fiú. Én voltam a legfiatalabb mind közül. A nyomorúságunkat egy kutyussal osztottuk meg. Édesapánk suszterként kereste a kenyerét, édesanyánk minket ápolgatott otthon. Mindig keserű öröm volt, amikor született egy csöppség. Még egy éhes szájat kellett jóllakatni, ami ólomként nehezedett apámra. Ugyanakkor szívderítő érzés volt látni, hogyan cseperedik fel az. A nyomorúságunkat egy kutyával osztottuk meg. Őrá mindig lehetett számítani. Egyszer egy farkastól védett meg minket, ezért azután mindig kiemelt helyet kapott a búbos kemence mellett.
Egyik téli napon angyal szállt a házunk fölé. Aznap született a hetedik, Julcsika. De nem csak ő látott napvilágot, hanem még öt kiskutya. A baba cseperedett. Négy gombolyag gazdára talált, egy nálunk maradt. Neki nem adtunk nevet -mondván ez legyen Julis feladata.
Telt, múlt az idő, míg el nem röppent egy esztendő. Julcsi baba már járt, beszélni is elkezdett. Így apám úgy gondolta, megkérdi őt:
-No, te lány, hát mennyi idős is vagy?
-Edd. (egy.)
-Nem is hiszem, nem lehetsz már annyi! - mosolyodott el.
-Dejiden, már nad vadok.
-És gondolkodtál-e már a blöki nevén?
-Bögje.-és egyik kezével a bögrére, másikkal a kutyusra mutatott.
-Tényleg, mindkettő pöttyös. -és ezen nagyot derültek, apa és lánya.
Bögre odadugta kis nedves orrát a lányka keze elá, az megsimogatta.
-Bögje, bögje, de butusz vad.
És ilyen jókedvben telt még két év, amikor egyszer csak nagyon megbetegedett Julcsika. Egyik bátyám szaladt el a térdig érő hóban a falu másik végén lakó orvoshoz, aki régi jó barátja volt a családnak. Egy óra alatt itt is voltak. A doktor szemüvege bepárásodott az ajtón belépve. Ezt meglátva, Juli elmosolyodott, nevetni próbált, de ehelyett csak köhögni és szipogni tudott. Könnyek gördültek le arcocskáján, amit Bögre nyalogatott. A doktor a sarokban apánkkal beszélt, alig érthetően. Ezután az ágyhoz lépett, térdre ereszkedett és megvizsgálta a reszkető kis testet. Elkomorodott az arca és magába motyogott. Visszahátrált a szülőkhöz és csöndben odasúgta nekik a diagnózist. Anyám sírva fakadt, apám oldalára ráhajtotta fejét és csak könnyes tekintettel pillantgatott a legkisebbre. Már sejtettük a testvéreimmel, hogy baj van, de most tudatosult bennünk. Csak Julis és a Bögre maradt nyugodt. Most már utólag úgy gondolom, hogy érezték, hogy egy jobb világ vár rájuk. Akkor éjjel sírva ringattuk egymást álomba. A szülők imára font karral ültek a haldokló ágya mellett. Az orvos is nálunk maradt. Amikor Julist elhagyta az élet, Bögre csendben kiment az udvarra, a pad alá és nézte a téli csillagos eget. Tudta, hogy odafent még találkozik kis gazdájával.
Reggel felébredve elküldtek a szomszédhoz kis selyem ingecskéért, hogy abban temessük el a húgunkat. Kilépve az ajtón láttam meg a kis Bögrécskét. Bundáját teljesen befedte a hó, tekintete üveges volt, szemeit az égre szegezte. A két igaz lelket egymás mellé temettük a kis almafa alá, ahol nevet adott a kislány a kisállatnak.
Rég volt, mély sebet hagyott mindnyájunkban, meghatározta lényünk egészét. Most már az egész család a mennyben van. Én is oda vágyom. Elfáradtam. Lehunyom a szemem és ott leszek.
Két felnőtt nő lép be egy sötét szobába. Testvérek. Ajándékot tartanak a kezükben. Meg szeretnék lepni a nagypapájukat. Elhúzzák a függönyt. Fényáradat tölti ki a teret. Odalépnek az ágyhoz. Az egyik sírva fordul a másikhoz. Az idősebbik egy könyvet vesz ki a nagyapa kezéből. Az élet könyvét. Felsóhajt és megöleli a húgát: -Ne aggódj, már jó helyen van.
|
Súgó
Frissítés
Friss hozzászólások
Az elejétől a közepéig meg sem tudtam álni az olvasásban, azonban a vége felé, pontosabban az Élet könyve résznél nem éreztem az a lendületet ami az elején volt. Ettől függetlenül nagyszerűre sikeredett!