|
 ÁGYLEGENDA
{ Dale Carnegie : " Adj lehetőséget a másik embernek, hogy fontosnak érezze magát! "
Arthur Freed : " Ne próbáljunk meg más lenni. Csak legyünk jók. Jónak lenni, az már eléggé más. " }
Két lehetőség között lebegve fekszem az ágyban, míg az infúzió nagyon lassan de azért szépen lefolyik. Adja nekem az életet vissza, ha adja, miközben én magam lefogyok. A széldeszka is hízottab mint a testem és nem akarok semmi mást csak élni. Élni a jót, harapni az ennivalót amit kínál a föld. Vágyakozom, mint ahogyan a költő is írta :
- "De szeretnék!..."
Két lehetőség között lebegek, nem tudom mikor ér véget a minden. Fogyófélben reményeim és unok már reménykedni, jobban szeretném a tényt ;
- Élhetek!
Az orvosok nagyon rendesek, törődnek velem, igaz igyekszem titkolni előlük azt, ami bánt. Ám az orvos csak orvos, nehezen lehetne félrevezetni ám ez nem is áll szándékomban. Bizony ha azokra a magányos órákra gondolok, amiket otthon töltök, a fal felé kell fordítanom az arcomat ;
- Ne lássák.
De legalább otthon vagyok, mégha nem is jön senki hozzám, hogy rám nézzen, s az ablakon át kutatom a semmit. Két lehetőség között lebegve fekszem az ágyat, az infúzió lassan, nagyon lassan de azért lefolyik. Adja nekem az életet vissza, ha adja. Infúzióba költözött maradék kis vantalan vagyok, térdre rogyott kis senki, akinek életét nem értik és nem tudják megérteni. Elmélyülten töprengek, kételyek és remények kavarodnak bennem. Két lehetőség között lebegve fekszem az ágyat...Visszaadja nekem az életet az infúzió?...Nekem?... Ilyenkor elfogy a vágy, hogy valami történjen már azonban olyan, mintha egyedül lennék a világban. Kellene már valaminek vátoznia de nem változik semmi....Unok már reménykedni, unok már reményeket táplálni, elhagy az élet szeretete. Magamba fojtva, újra rezdületlen arccal sírok :- Most csakugyan nem láthatják :
- Valami bánt.
Mire valók a lelkigondozók, mire valók a segélyszervezetek, ha már ők sem tudnak segíteni? Hisz kezüket, lábukat megkötik nekik, ők sírnak nekem a telefonba, pedig én kérek segítséget. Infúzióba bújt kis maradék senki vagyok, s csak az idő az ami újra rámtalál. Itt ólálkodik körülöttem, s kérdően néz rám.
-Hagyjál!...- mondom neki, s elküldöm. De ő továbbra is ágyam mellett toporog, újra és újra megkérdezi :
-Mi lesz?
Mit mondhatnék én neki, az infúzióba költözött maradék kis senki, aki feltette magának naív álmait és az álmokról kiderült:
-Az álom szebb, mint a valóság. A valóság show nélkül :
- Könyörtelen, nem emberi. Nem nekem és senkinek sem találták ki, a valóság :
-Ilyen
-Mondjam el újra, hogy amit Isten adott, azt el is vette?
Két lehetőség között lebegve lassan elhagy a fény...Becsukom szemeimet, a Föld fényei láthatatlanok és újra álmodok.
-De vajon miről?
S lassan, nagyon lassan folyik az infúzió...Két lehetőség között lebegve kilépek a testből és meglátok valami rendkívülien csodálatos csodát. Ott nem vagyok éhes, nem vagyok beteg, figyelnek rám, s pár kedves szót is kapok.
- Segítenek.
Nincsenek emberi törvények, nincsenek kiskirályok, nincsenek kiskirályok asztaláról lehulló morzsák; - Az asztalhoz én is odaülhetek. Nem szablyák meg mihez nyúljak és mihez ne, simogatnak és becéznek, embernek tekintenek, szeretetük eláraszt. Itt az idő sem talál meg, nem faggat, nem követelődzik, itt az idő nekem dolgozik;
- Egyhelyben áll. Mintha a sivatag józanságában lennék.
Két lehetőség között lebegve, hirtelen visszatérek a testbe és felnyitom szemeimet. Újra a Földön vagyok ismét orvosok vesznek körül, az infúzió továbbra is folyik. Azonban már nem álmodok. Én, a maradék kis senki, az infúzióba költözött, elfelejtem, hogy létezhet álom, vagy inkább azt is feladom. Az idővel ismét viaskodva, kételyek közé szorulva, dermedten nézve felfelé, csendesen lesem:
- Az infúziót.
|
Súgó
Frissítés
Friss hozzászólások
:)