Csatlakozz te is!

Törékeny mert sokat szenvedett, sokszor és mindig is szerette volna a szépet, csakhogy a szép nem akar jönni magától. Régebben sem jött egykönnyen, nem olyan fából faragták, nem engedi magát, hiába vágyódsz rá percenként, nem az a fajta, hogy  egyszerűen eléd álljon :

- No, itt vagyok.

Néha, ha felmegy a hold az égre, a holdat is furcsa érzések töltik el, engem lát mindenütt, mintha én lennék hozzá a legközelebbi csillag, vagy éppen én lennék maga a hold és önmagamhoz beszélnék gondolatban. Szóba állok az énemmel, beszélek neki, mesélek neki;  - Panaszkodok. 

Ám nem csupán panasz a világ, mégis úgy tolonganak ezek a kéretlen emlékek...mert mit tettem én, hogy szépnek születtem, azonban nem megyek semmire, mert " törött szárnyú madár "- ként csapkodok az éjben? Éjt nappallá téve, nappalt éjjé, pont ugyanúgy, mint abban a dalban;

- Ha nincs nekem senkim, nincs nekem semmim, nincs nekem hazám és nincs legalább egy ábránd, hogy egyszer majd magamnak vallhatom;

- Enyém is e Föld.

Még mindig nem mondhatom, hisz kitaszítanak, nyomorba hajtanak, az aprócska sugarakat is elveszik, reménytelenné tesz saját hazám.

- Mit ér a lét, amikor mindenütt csak kitagadott, maradék kis senki a neved, nem vesz magába nyíló szív, sem szeretet? Létezésem is véletlenszerű talán? Nem is akarták, hogy itt legyek, nem is akarták, hogy én, én legyek, kéretlen levél a nevem.  

Néha, ha felmegy a hold az égre, magamban siratom a fájót, hisz lehettem volna más is, nem egyszerű, jeltelen semmilyen, létezés nélküli, személytelen földönfutó. Ilyenkor a hold sírni kezd, tudja nagyon jól mit sirat, felhők tornyosulnak elé;

- Megered az eső. 

Kezeimet nyújtom a holdnak, annak domborzatát simogatom, simogatom hold-arcomat, így esővíz áztatatta szívemet adom neki. Neki adom lelkemet, neki adom a fényt, a mindenemet;

- Önmagamat. 

Van, hogy néha elfogy a hold, nem látni, néha van, hogy kerek és fénylő, mindig változik, ugyanúgy, mint én; 

- Pont ugyanúgy.

Sohasem egyforma. Van, hogy elhagy a remény, van, hogy a hold szégyenli  azt ami történt;

- Legalább ő. 

A hold lepergeti a múltat, felidézi számomra  a jövőt;

- Én a holdból olvasok, hisz én maga a hold vagyok. 

- Szóba állok önmagammal.

Éji madarak tolongnak, villódzva a sok felhő alatt, sötét zugait keresve neszeknek, sajog a szív, sajog a táj, szenved a hold;

- Más ez a világ!

Nem, nem igaz, a világ most is ugyan az, még mindig nem érti meg a szeretet szavát, gúnyt űz a békéből, kikacagja, gúnyolja a szépet. A világ elindult valahová máshová, sorsa ismeretlen vizekre viszi, s akik eveznek azok maguk az emberek, az ember a világ;

- Azt hiszik.

Nekem nem adatott semmi, hogy élhessek úgy, ahogyan jól esne. Nem tudom milyen, ha anya szereti gyermekét de nagyon jól tudom ha anyaként oroszlánszív a szeretet. Attól, hogy bicegek, anya vagyok, bár velem nem törődött az enyém. Megmutattam a világnak, hogy megbízható, aggódóan gondoskodó ez a jeltelen-személytelen, létezésnélküli semmilyen. Hisz a gyermek a legnagyobb kincs, mégis fölösleges voltam valaha. Tűz torkából menekültem, a kályha szájából mentett meg valaki, megmentett egy csecsemőt, s ez vagyok ;

- Én, a maradék kis senki, egyszerű holdfogyatkozás.

Napjaimat számolom, nincs abban sok ami jó, talán az anyáskodás...Igen, az legalább...

Néha, ha felmegy a hold az égre, nekem az jut eszembe;

- Miért? Miért történt mindez, s miért így?  

Inkább ne lettem volna ennyire szép, csak menni tudnék magamtól, s egyedül! Még ez a hold is időnként szerelmes lett belém, pedig csak itt lent, a földön vagyok árván, lelkemben magányosan, keserű szívvel. Elképzelni sem tudom;

- Nekem szabad e eldúdolnom a himnuszt, egyáltalán mondhatom e!?;

- Hazádnak rendületlenül...

Porba taszít az éh. Megannyi éhezés hajtja bennem a vágyat, hogy egyszer legyek is valaki, nem ilyen... 

Néha, ha felmegy a hold az égre, nem gondolok másra csak a föld sójára. Enni a jót, harapni a harapnivalót, inni az édeset, a tiszta-szív vizet!

- Már a víz sem a régi.

Én sem vagyok az. Nincs mosoly arcomon, sápadttá vált ez a hold, mert az anyja szülésben meghalt neki...és innen nincs tovább. Nem tudom elfeledni, gyűlölni sem, sem szeretni, inkább megbocsájtanék...Pedig miatta lettem " nyomorék."

Ha hazám, ez áldott föld nyomorba dönt, kihez fordulhatok? Nem egyedül, nem csupán én, sokan vagyunk ártatlanok, jeltelen-személytelen, létezés nélküli semmilyen egyszerű, hétköznapiak;

- A kitaszítottak. Akikkel az történhet ami éppen történni készülődik, nem törődik velük senki. Tolószék-autónk száguldozik a semmibe, reménytelen, s esélytelen eleve.  

Már nem is tudom gondolataimat, elhagy a hold, lemegy az égről, nincs fénye se...és lassan, nagyon lassan jön fel a Nap, most látom csupán az eget, erősebb fényt ad mint a hold és észrevétlen átváltozok. Elhagyom a holdat és a Nap fényein túl találok valakit, - Az egyetlent.

Áramlik belém a lélek, jön az univerzum minden rezdülése, frekvenciáit felfogom. Megmagyarázhatatlan, önmagától adódó érzés, automatikus üzenet;

- Az egyetlen barát, az egyetlen vigasz, az egyetlen aki szeret...a Földön túl.

Meglátom ezt a fényt és tudom ki ő, azt is, hogy mi, elmesél nekem mindent. Tűzzel tisztított aranyat vásárolok tőle, a legtisztább arany ez, mely belőle, s belőlem fakad. Meg kell, hogy értsed mi ez, mi a tűzzel tisztított arany;

- Az nem olyan kincs amire Te gondolsz.

- Ebben rejlik az élet, ez a lényege mindennek, csakhogy addig is míg fel nem fogja mindenki;

- Sok lesz még a létezés nélküli, személytelen-jeltelen, maradék kis senki!;

- A rengeteg vantalan.

Van is és nincs is, lézeng, mint a bolygó hollandi, egyebe sincs;

- Csak a teste van.

Súgó 1 hozzászólás

2010.09.03. 18:38 Hód :)