|
 KÜLÖNÖS VILÁG
Egy különös utazás, különös világba. Mindig is erre vágytam. Kisgyermek korom óta vonzottak a természetfölötti jelenségek, dolgok gondolata. A vágyam azóta is az volt, hogy egy fantasztikus, nem mindennapi környezetbe csöppenjek. Nagyon gyerekes cél volt, főleg így 27 évesen. Gondolná valaki, hogy valóra válik?
Pedig valóra vált! Ott feküdtem egy hideg talajon. Érdes és kemény volt. A testem egészen átfagyott tőle. Kinyitottam a szemeimet. Hatalmas volt a fény és a köd. Felébredvén a nagy világosság bántotta a szemem. Majd fölálltam. Jég volt a talpam alatt. Hát ezért fagytam át! Körülnéztem, de nem láttam semmit a fehéren ragyogó, vastag ködtől. Igazából nem tudom pontosan, hogy köd volt-e az, ami körülvett.
Úgy gondoltam sikerült, sikerült eljutnom egy fantasztikus világba! Gondolataim csak azon jártak, hogy vajon mi lesz a vastag köd mögött. Izgatott lettem és habozás nélkül elindultam. A lábaimat alig éreztem, csak ekkor vettem észre, hogy mezítláb vagyok, testemet pedig egy vékony, fehér köpeny takarja. De nem érdekelt, csak menni akartam előre. A köd ritkulni látszott. A szívem még hevesebben kalapált.
Ekkor hirtelen megszűnt a köd és elém tárult a mögötte lévő környezet, mely más volt, mint az ahogyan én elképzeltem. A terep kopár és dombos volt. Vöröses, durva homok fedte be. Mintha egy láthatatlan fal lett volna a jégtakaró, és a sivár talaj közt. Az ég nagyon borús volt, óriási, sötét felhők lepték be, melyek spirálisan egy fekete lyukba torkollottak. Itt már kellemesen meleg volt, azonban én még mindig dideregtem.
Csalódott voltam, mert a fantasztikus világot nem így képzeltem el. Nem ilyen barátságtalan helyre vágytam.
Ekkor a talaj megremegett a lábam alatt. Én már a sivár földön álltam, mögöttem pedig a jégtakaró megrepedt. Ijesztően reccsent egy nagyot. A vastag repedés továbbhúzódott a ködön túl.
Újabb rengés következett. Talán ösztönösen, talán csak ijedtemben, de futni kezdtem. A lábaim iszonyatosan fájtak, hiszen a korábbi hideg csontig hatolt a bokámban is.
Megint megremegett a föld, és ekkor előttem a vörös homok hirtelen fölemelkedett. Kénytelen voltam megállni, mert pont az utamban volt. Tehetetlenül vártam, hogy mi lesz. A homokszemek vadul kavarogtak, és lassan összeállni látszódtak. Egy óriási ember alakja kezdett kirajzolódni belőlük. És végül nem kavarogtak tovább. Egy ijesztő, termetes, tetőtől talpig vörös homokból felépülő ember állt előttem.
Nem akartam hinni a szememnek. Ábrándomból hamar kizökkentettek a további, homokból fölépülő alakok. Körbevettek. Nem tudtam hova futni, teljesen tehetetlen voltam. Az előttem álló hirtelen megragadta a karomat.
Nem volt időm gondolkozásra, ösztönösen cselekedtem: másik kezemmel teljes erőmből mellkason ütöttem. Az egész alkaromat elnyelte a homoktest, végül a hátából bukkant ki az öklöm. Erre a többi homokember megindult felém. Gyorsan kihúztam a testből a karomat, majd egy határozott mozdulattal, erősen leüttem az előttem álló alaknak a fejét, mely finoman szétporladt a talajon. A kart lelöktem magamról és futásnak eredtem. Előttem még szabad volt az út, a többi figura vadul követett.
Furcsa hangokat véltem hallani mögöttem. Hátranézvén láttam, ahogy termetes kutyák épülnek föl a homokból. Ők gyorsabbak voltak, mint a behemót homokemberek.
A nyomomban loholtak, egyre csak közeledtek. Egyszer csak hátulról megragadta az egyik a karomat. A fájdalomtól ordítottam egyet és lelassultam.
Hogy lehet az, hogy ezeknek a homokból álló foguk így meg tudnak szorítani? A másik karomat is elkapta egy újabb. Hasra estem, a kutyák pedig tovább szorították a karom. Aztán enyhült a fájdalom: az ebadták végre nem haraptak tovább. De éreztem, hogy most elkaptak. Körém gyűltek a hatalmas alakok. Az egyik megragadta a köpenyem nyakát és utána már a rideg, homokarc bámulta az arcomat. Hirtelen iszonyatos fájdalom hasított a mellkasomba és egy óriási fény villant előttem, majd minden elsötétült…
Felriadtam. Csupa verejték voltam. Ekkor nyugtáztam magamban, hogy csak rosszat álmodtam. De valami nem volt rendben! Sötét, nyirkos helyen voltam, és a kemény földön feküdtem. Kezeim nedvesek voltak, ahogy a testem is. Meleg, nedves valami csorgott le rólam. Éreztem hogy nagyon szúr a mellkasom. Aztán fáklyák kezdtek kigyúlni körülöttem.
Egy kisebb körbe zártak engem. Előttem valaki lépkedni kezdett. A fáklyák lassan megvilágították.
Arca ijesztően ismerős volt… az én arcom volt az. Fekete, fényes anyagú köpenyébe burkolózott, csak a fejem mása látszott.
- John!
A nevemen szólított. Nem tudtam mit feleljek, de energiát sem éreztem magamban ahhoz, hogy megszólaljak.
- Nézd mivé lettél, csak azért mert betetted a lábad a mi területünkre! Tiltott helyre hatoltál be, és ennek most megfizeted az árát.
Erőteljes ellenszenv sugárzott ebből az alakból. Éreztem, hogy nem várhatok sokat tőle. De sokáig ezen nem gondolkoztam, hanem végigmértem magam. A fehér köpenyem a mellkasomhoz tapadt, és csupa vér volt, ahogy a kezeim is. Tehát ez az a nedves valami amit éreztem!
Nagyon megijedtem. Futni szerettem volna, de csak erőtlenül térdeltem a fáklyák körében.
A férfi megindult felém. Az arc, mely az enyém volt egyre csak közeledett felém és a merev, fagyos tekintet folyamatosan engem bámult. Végül előttem megállt és finoman leguggolt, hogy a feje az enyémmel egy magasságba legyen. Egy darabig csak egymásra meredtünk.
Remegtem a félelemtől. Maga a gondolat is megrémisztett, hogy saját magamtól rettegek. De próbáltam ezt az ábrándot legyőzni, hiszen legbelül tisztában voltam azzal, hogy ez nem én vagyok.
- John! Rossz utakon jársz.
Ez volt az utolsó mondat, amit az ördögi másomtól hallottam. Aztán egy iszonyú fájdalmat követve elsötétült minden…
Ismét fölriadtam. De már nem akartam tovább menni ezen a pokoli úton. Azonban észrevettem, hogy egy puha ágyban fekszem. Nem voltam se véres, se piszkos, csupán verejtékes.
Ott feküdtem az ágyamban. Már délelőtt 10 óra volt. Ekkor hirtelen minden leforgott az agyamban: hajnali 5 órakkor csörgött az ébresztőóra, én kinyomtam és arra gondoltam, hogy bárcsak kizökkenhetnék ebből a világból egy másikba. Ezután visszaaludtam és jött az a rémes álom.
De ezzel minden más lett. Attól a perctől kezdve soha többé nem akartam egy másik, varázslatosabb világba utazni. Még a gondolat is taszított. A mostani életem ezután az álom után fölértékelődött.
Bár a munkából már rég elkéstem, azért reméltem, hogy a fiúk tartották a frontot az építkezésen.
Bár lehetne jobb az életem, a munkám és a lakásom is, de egy valamit megtanultam: nincs varázslatos világ, gondtalan élet, és soha nem is lesz…
| 
Súgó
Frissítés
Friss hozzászólások
:)