|
 A SZIVÁRVÁNY INNENSŐ VÉGE
A fátyolfelhők lassan kúsztak az égen, míg a Nap hanyatt feküdve tombolt, s éles sugarait szúrosan döfte a földre. Azúros levegő vibrált, a templomtorony messzire tündökölt, harangjából csengve kiabált a délidő. Éhesek voltunk. Az erdő nagyon szomjas lehetett mert az őzek és szarvasok lomhán, csoportba verődve vonultak a patak felé, nem félve tőlünk, s egy-egy őz szinte megnyalt bennünket, míg szájtátva csodálta mezítelen testünket. Talán tetszhettünk nekik, talán vonzóbbnak érezték ruhátlan emberi mivoltunkat, hiszen ők is -természetszerűen- meztelenek voltak. Szégyenkezés nélkül mászkáltak egymás elött, s elöttünk, míg mi szinte pironkodva lestük vonulásukat.
Nagy falatokat nyelve ettünk, ABÁLT SZALONNA, paradicsom volt étkünk, friss pékikenyérrel. Még délelött raktam a tarisznyába két üveg sört is egy literes üdítő kiséretében. Semmi szellő nem volt, egyhelyben állt a meleg, izzadva párolódtunk benne hiába rakott fölénk árnyat az erdő. Degeszre tömtük a hasunkat, kortyoltunk a patak vizében hűtött üdítőből, s észrevétlen eldölve a pléden elaludtunk.Az őzek és szarvasok már rég elvonultak, csend uralkodott mindenütt, csak néha-néha hallaszott egy-egy madárszerenád. A fák gyengéden öleltek bennünket, takarva az égető Nap elöl, s lágyan suttogták az álmot...
Álmunkban nagy, vadvirágos, GYERMEKLÁNCFŰVEL tarkított réten jártunk, tisztavizü tó volt a közepén, a tavon egy sziget, rajta egy MÓKUSKERÉK, mellette egy palota. Cifra volt, ékes volt, gyémántos üvegből épült, átlátszó falait nem piszkította semmi, egy firka sem volt rajta, látni lehetett lakóit. Tündérfényű lányok és fiúk járkáltak benne, szépek voltak, fiatalok, kezükben HAJVASALÓ, s vég nélkül szerelmesek. Ők is mezítelen testtel tették a dolgukat, láthatóan nem ismerték a ruhát, nem ismerték a cipőt, nem tudták mi az az ing vagy kabát. Nem öltek meg és nyúztak meg állatot a bőréért, nem ölték meg azért, hogy egyenek húsából, fogalmuk sem volt arról, hogy létezik VÉRSZÍVÓ, sosem voltak éhesek, s inni csak mannát ittak a kehelyből. A Nap ezen a vidéken kellemesen langyos volt, az eső nem esett, egy PÓNILÓ és a dús virágok fürödtek a vízben, a talajmenti harmatban. A palotát és a szigetet ölelő víz látta el őket, melyben a kis VAKOND és a fehérhattyú együtt fürdött a tündérlányokkal és ifjakkal. Ők szemérmetlenül bukfenceztek a tó kristályos hullámain, meg-megvillant csábító szépségük a Napban. Hiába nem esett az eső, mégis ott volt, magas ívben feszült egy félszivárvány, újabb és újabb lányok és fiúk érkeztek rajta, nem lehetett látni az innenső felét, nem lehetett látni az innenső végét. Széles, ragyogó félszivárvány volt, aranyszőrű bárányok szobrai diszítették, egészen a palotáig lehetett rajta jutni, ahol minden érkezőt a régiek egy kehely mannával fogadtak. Megölelték egymást hosszan, szelíden, mosolyogva kisérték őket a tóhoz, hogy megfürödjenek. Meztelen bőrük a víztől tündérfényű bársonyossá vált, megfiatalodva, ékesen és fényesen, szelíd lélekkel üdvözölték egymást. Nagy szerelmek szövődtek közöttük, szégyenkezés nélkül emelkedett lélekkel vallotak egymásnak szerelmet, a többiek lelke boldogan tapsolt az örömtől és csoportba verődve tették ők is ugyanazt. Hosszasan és boldogan, egymásra figyelve, megtelve szeretettel és szerelemmel ölelték egymást. Ölelésük az élet éltető rugója volt, s nem voltak féltékenyek, nem ismerték az önzést, a viszályt, itt nem volt ABRAKADABRA, s nem ármánykodtak sohasem.
Túlságosan szép volt, nem hittem szemeimnek, pedig tudtam, hogy igazat álmodok, mégis a sziget elérhetetlen volt számunkra. Körbe jártuk a rétet, fürkészve, kétségbe esve kerestük a szivárvány innenső végét, hogy a palotához mi is eljussunk. Tébolyultan, pánikszerűen, menekülve vártuk, hogy a szivárvány híd elejét meglássuk, vágytunk az ifjúság örök megléte után,tündérlánnyá és tündérfiúvá szerettünk volna válni,hogy végtelen életen keresztül szerethessük egymást, hogy végtelen szerelemmel hozzunk létre új életet, szüljek gyermekeket, s mannával tápláljam őket, sosem félve a jövőt, a holnapot, s ne legyek aggodó, nehezen haló haldokló, melyet magába zár a a KOPORSÓ, hanem mosolyogva, báránylelkű boldogságban élve tudjam a tündér jövőt, s csak a szerelem csatái dúljanak közöttünk...
Reménytveszve, zihálva álltunk meg, miután többször körbe futottuk a rétet mindig odajutottunk, ahonnan elindultunk. Szomjasak és izzadtak voltunk, s ahogy vágyakozva néztük a palotát, a tóban fürdő, a szigeten egymásnak udvarló tündér párokat egy jól ismert érzés vett rajtunk erőt: a szégyenkezés. Én tenyeremmel takartam törékeny testemet, karommal borítottam feszülő kebleimet, pirulva lestem ENDRÉT, ahogyan a tarisznyát maga elé tartja. A szigetről boldog, felszabadult kacajok kúsztak át hozzánk, a szerelmesek boldog szavai súgták füleinkbe az "álmokat" , s így szégyenkezés közben lett urrá rajtunk a vágyakozás. Vakmerően és váratlanul simultam ENDRÉHEZ és boldog lélekkel csókoltuk meg egymást, remélve a holnapot, a szebb jövőt. Ekkor a szigetről harsány üdvrivalgás hallatszott, integettek felénk a tündérek , s kezükkel hívogattak minket. Az ég ezüst tükrében egy óriási, széptestű, csodálatos férfi jelent meg, mellete egy ékes-tüneményes fekete dúshajú szűz, aki csillogó szemeivel csalogatta őt. Ott ölelkeztek az égen, az egész világ, a kozmosz megtelt élettel és mi ámulva lestük a csodát : a kezdet kezdetét.
Mostmár tudtuk honnan kell majd indulnunk, csak meg kell várnunk a holnapot, mert a szivárvány innenső vége mindig ott van a rét legszélén, ahol az erdővel összeér, ahol a napsugár megtöri az eső áztatta levegőt. Ez a szívárvány a BÓNUSZ, ott ragyog minden nap, színesen hidalja át az eget, de ezt a szivárványt nem látni, csak reggel amikor feljő a Nap..
Az erdő fái abbahagyták az álom suttogást de mi nem ébredtünk Tovább álmodtuk a szépet, begöngyölőztünk a plédbe, úgy vártuk az estét meztelen, átkarolva egymást. Átaludtuk a délutánt, átaludtuk az éjszakát. Hallgatva a csípő szúnyog muzsikát elhatároztam : holnap ENDRÉT kézen fogom, s gyermekeinket magunkkal hozva magammal csábítom. Most még alszik, én is alszom, a vadak s a madarak is alszanak..
Megvárom a holnapot...
S amikor a virradat harmatos hangjait hallom akkor indulok.
Oda, ahol a szivárvány véget ér...
|
Súgó
Frissítés
Friss hozzászólások
Szia! Bocsi, hogy egy kicsit késve de nagyon szépen köszönöm. :-)