|
 BLANKA TÖRTÉNETE
A világ ironikus, mondta nekem valaki régen. Akkor, ha jól emlékszem, lehülyéztem, és azt mondtam neki ez nem igaz, és annyi esze van, mint egy vakondnak. Nos, a tegnapi nap után bocsánatot kell tőle kérnem.
- Anna Smith? – Kiáltott ki a kávézó pultja mögül egy kedves fiú. Észbe kaptam, hogy valószínűleg az én abrakadabra szirupos kakaóm lett kész. Úgy terveztem, ott töltöm a délután további részét, mert épp a félévi vizsgaidőszak kellős közepén voltam, tele tanulmányokkal. Pszichológusnak tanultam, de gyűlöltem, nem is bírom a vért, csupán a szüleim kedvéért jelentkeztem erre a karra.
Kint esett a hó, tehát inkább ott maradtam a kávéházban, ott legalább meleg volt.
Próbáltam tanulni, de folyton csak azon járt az eszem, hogy mennyivel jobb lenne egy gyermekláncfűtől hemzsegő réten olvasgatni a professzorok okoskodásait. Gondolatmenetemet viszont abban a pillanatban egy sikoly szakította félbe. Hirtelen megijedtem, és kerestem szememmel a hang forrását a helyiségben. Hamarosan meg is találtam, egy földön fekvő nő személyében, akinek a fejéhez egy pisztoly volt szegezve. Nekem szó szerint légszomjam lett. Úgy éreztem, hogy egy póniló ugrál a tüdőmön. Reflexszerűen feltettem a kezeimet, hogy megadjam magam, mert láttam a többiek is így tettek. A fogva tartó felpillantott, majd megszólalt:
- Hé! Te ott, a zöld pulóverbe!
- Én? – Kérdeztem megrémülve vissza, mert én voltam az egyetlen, akinek ruháján megtalálható volt a zöld bármilyen árnyalata.
- Gyere ide, igen! Neked olyan okos fejed van, szerinted mit tegyek ezzel a szerencsétlennel?
- Öm… Uram, mégis miért jött be? Mert talán megegyezhetne az eladókkal egy bizonyos összegben, amit maga megkap, aztán elmegy, és…
- Nem, nekem nem kell a pénz. Itt egészen másról van szó. – Itt elengedte pisztolyát, és felsegítette a nőt. – Elnézést kérek, hogy így berontottam, de elvesztettem a fejem. Vagy inkább a feleségem.
- Uram! Nyögje már ki, hogy mit akar, különben hívom a zsarukat – szólt lekezelően a pultos srác.
- Elmesélem, mi a helyzet. De innen nem megy ki senki! – A végén már kiabált az ember. Ettől mindenki megrémült, legjobban az a nő, akit az előbb még fogva tartott. – Tehát minden ma reggel kezdődött. Bementem dolgozni a bankba, ahol már vagy tíz éve voltam. Háromszor választottak meg az év dolgozójának, háromszor. Erre ma az a vérszívó főnököm bejött az irodámba. Megörültem, mert azt hittem, talán bónusz pénzt akar adni, hiszen a múlt hónapban rengeteget túlóráztam. Persze milyen szép is lett volna, nemde?!
- Nyugodjon le – mondta az egyik vendég, mivel a végén már megint elkezdett kiabálni. Én közbe egyre jobban megnyugodtam, mert az évek során már megtanultam, hogy ez az ember nem fog bántani. Ha mégis, én már kiszűrtem a gyenge pontjait, így nem lesz nehéz beszélni vele.
- Szóval hazamegyek. Szégyelltem magam a feleségem előtt, hogy még ennyire sem vagyok képes, és egészen hazáig a bocsánatkérést gyakoroltam. Aztán kiderült, hogy erre nem lesz szükség. Merthogy bemegyek, ő meg… Jaj, úgy ennék egy kis abált szalonnát. Azt nem tartanak véletlenül?
- Nem, de tudja, épp a legizgalmasabb résznél hagyta abba – felelte a pultos srác, aki láthatóan kezdte élvezni a helyzetet, és a történetet.
- Jó, akkor nem kérek semmi. Na, szóval bemegyek, erre ott hentereg egy Endre nevű fickóval. És még szépen fejeztem ki magam.
- Endre? Akkor nem is amerikai?
- Nem hát, ő a postásunk – volt -, Magyarországról, vagy valami hasonló afrikai országból jött.
- Magyarország Európában van – javítottam ki. Mindig zavart, hogy az emberek nem foglalkoznak a többi néppel, ami egy kicsit is távol van tőlük. Én is Angliából jöttem át tanulni, 3 éve.
- Nem érdekel. De ha nem bánják, folytatom. Tehát én megkérdeztem, mégis mit csinálnak, erre az a postás védekezésből ellökött, mert addigra én már a gatyájánál fogva emeltem fel. Ellökött, erre ráestem a spanyol mókuskerékre, amit még a dédanyámtól kaptam. Félig be is horpadt, de majd megjavíttatom. Szóval utána rögtön felkaptam a kisfiunk játék pisztolyát, és idejöttem.
- Csak játék volt? Mégis mit képzel maga, közelebb álltam az infarktushoz, mint azt el lehet képzelni – kiabálta a még az előbb foglyul ejtett nő.
- Sajnálom – mondta tényleg megbánóan az emberünk.
- Tudja… - akkor rájöttem, hogy a nevét egész ideig nem tudtuk meg.
- Jack Williams.
- Szóval Jack, ez a történet igazán… szomorú volt, de azt még mindig nem mondta, miért jött ide és rémítette meg az embereket.
- Csupán azért kedvesem, mert ez a két dolgot, így rögtön egymás után érezni rosszabb volt, mintha élve belöktek volna egy koporsóba, és eltemettek volna.
- És most jobb?
- Igen. De most megyek. Közben azt hiszem rájöttem, hogy mit kell tennem: elutazom Európába. Mindig szerettem volna eljutni, de a feleségem nem engedte. Hát… most már ez nem akadályozhat meg. Viszlát. És köszönök mindent – kiáltott vissza az utcáról. A béke újból kezdett helyre állni, de aki csak tehette, gyorsan, fizetés nélkül elsietett a helyről. Én nem. Inkább visszaültem az asztalhoz, és folytattam ott tanulmányaimat, ahol abbahagytam. Ekkor viszont odaült valaki velem szembe.
- Tudod, azért ez elég gáz – kezdte vidáman a pultos srác. – Rengeteg bevételtől estem el ma délután. De… ez sokkal izgalmasabb volt, mintha csak egész nap a papírpoharakat válogattam, vagy a bögréket tisztogattam volna. Egyébként Harvey Samuels. A vakond…
- Uramisten! Komolyan? Te vagy az a Harvey Samuels, akivel évfolyamtársak voltunk, és aki…
- Igen az. De én azóta is tartom a véleményem, hogy a világ ironikus. Hiszen nézz magadra. Pszichológiát tanulsz, holott utálod, viszont ma éppen ez mentett meg téged, hogy higgadtan kezelted ezt az embert. És hála neked… megjavult. Na, most ki is a vakond?
Én pedig a válasz helyett csak egy jót nevettem, majd Harvey is bekapcsolódott hozzám, persze nem tanulni, hanem csupán meginni egy kávét.
|
Súgó
Frissítés
Friss hozzászólások
Szia! Gratutálok.