|
 TÖRÖTT SZÁRNYÚ ANGYAL
A város zajtalanul szundított, kimerítette az egész napos rohanás, a nyüzsgés és bolyongás. Az utcák üresen állnak, nincs hang, se fény. A némaságot lépteim tompa kopogása töri meg szabálytalan ütemekben. Futok, ahogy csak bírok, majd hirtelen megállok egy-egy pillanatra, hogy körülnézzek. Álom-e, vagy valóság a világ, melyben élek? Rohanok a város fénytelen sikátorain keresztül. Sehol nincs egy gyufaszálnyi láng, mely reményt és boldogságot hozna rám. A hajnal fátyla nehéz lepelként nehezedik a vállamra, mely alatt lábaim a földhöz ragadnak. Fáradok. Körülöttem a fák az égbe merednek, megpróbálják megragadni a fekete ég hűvös lelkét. Az ágakról apró levelek hullnak, az ősztündérek könnyed táncot járnak a levegőben, majd a földhöz csapódnak. A nedves, hideg kövek lesznek mától az otthonuk. Egy automobil nagy sebességgel elémvág, majdnem magával sodor és száguldva továbbhajt a sofőr. Ő az, akit keresek. Az életemet ez az ember tette tönkre, elvette tőlem azt, akit a legjobban szeretek. Még mindig szaladnék, de nem bírom az iramot. A szívem vadul kalapál, felveri a várost, sőt a kontinenst, egész Ausztráliát. Érzem, hogy valami odabent, ahol a szívem lenne megszakadt. Sírnék, de nem tudom kimutatni mit érzek. Talán nem is vagyok ember, nincsenek is érzéseim.
Visszasétálok a kikötőhöz, és megkeresem a halott boldogságomat. Már látom, ott fekszik a kövön, mint egy bukott angyal. Kezét az oldalához szorítva csöndesen alszik. Megfogom jéghideg testét, és magamhoz ölelem, hátha valamilyen csoda folytán felnéz rám azzal a gyönyörű smaragdzöld szemeivel. De csodák nincsenek. Hosszú percek teltek el így, csendesen. Felnézek az égre, tucatnyi sirály repked a szürke reggeli fényben. Rajtam kacagnak, ez a rohamosztag csak gúnyt űz belőlem. Az élet nem más, mint komor paródia. Születésünk pillanatában húzunk egy zsákbamacskát egy képzeletbeli kalapból, és a papírcsomagban ott van a színdarab forgatókönyve. De nem hagyom magam, bölcsőd felé ordítom, mennyire fáj, s hangommal együtt égbe száll keserűségem. Elengedem a földön fekvő élettelen testet, és elindulok a mólón. A fa gerendák nyikorognak a lábam alatt. Óvatosan lépkedek, körülöttem a tenger dobálja a hullámokat. A kristálytiszta víz alján kagylók ezrei fúródtak az iszapba, élve eltemetve önmagukat. Beljebb, a nyílt óceánon halak és lábasfejűek élik monoton, de annál kegyelmesebb életüket. Rám is ez a sors vár. Megállok, a szürke ég és a távoli, sötétkék víztükör összemosódik a messzeségben. A tenger párájával a magasba kapaszkodik, majd elered az eső.
Arcomon hideg cseppek folynak. Hullj még, mosd le rólam a szennyet. Két térdre borulva kezeim az égre emelem és hagyom, hogy simogass. Fényes őszi zivatar úgy vártam, hogy jöjj, hogy felszabadítsd a gátakat. Hátat fordítok a végtelennek. Egy szál farmerben futok a földön fekvő angyalom felé, s nem érdekel, ha bolondnak néz a világ. Könnyeid keverednek az enyémmel, sós elegyet alkotva folynak végig testemen. Együtt sírunk s ez olyan jó, hisz mikor velem vagy, más nem látja, hogy zokogok. Rám tapad vizes ruhám, de ez a pamutburok nem zárhatja be lelkem. Az is ég felé száll, szabad, mint a gyémánttorkú dalos madár. De most nem énekel, csak színtelen lebeg, felkapja egy kósza szél, majd sárba tiporja értéktelen önző szerelem. Repülj messze, ne gyötörj most.
Csak ázok, boldog vagyok és nevetek. Kongó lét, hamis dallamok az esőben, ostoba sorok egyszerű dalban. Őrülté váltam, pedig csak szeretni akartam. Akartam, de már nem akarok, szívem könnyű és üres, de most újra szabad vagyok. Leborulok a földre és belemarkolok a hideg, nedves homokba. Eszét vesztett Rómeóként rajzolok törött szárnyú angyalt a sárba. Észre sem veszem, mikor valami éles dolog, hasítja fel két karom. Víz, vér, könny és sár. Veszélyesen gyönyörű, lassú dalt játszik a halál. Kiemel a vízből, még utoljára megremeg. Egyre lassul a lüktetés, töltetlenül hever rideg fegyvered. A bátor Nap szivárványt formál az égre. Párává válik a könny, vérvörössé mi eddig zöld. Nem verdesnek tovább az angyal szárnyai, élettelen testként hever csak a földön. Ki arra jár, rám néz, szörnyülködik, de közeledni nem mer, inkább gyorsan tovasiet. Utolsókat rúg még az élet, majd a szivárványon a mennybe szökik.
Megvetően néz vissza rátok, nem kellettem, most már késő, holnap hiába vártok.
|
Súgó
Frissítés
Friss hozzászólások
Hát igen Artist.. :)