|
 REPÜLÜNK - A MÚLTBÓL A JELENBE SZÁLLUNK
A város felébredt a nyugvó éjszakából. A napfényben fehéren ragyogott a Monmarte lusta domborulata. Az utcákat lassan megtöltötte a fény, a kora reggeli köd felszállni látszott. Az emberek fáradtan ballagtak a tiszta köveken. Kinyitottak a kávézók, felkerültek a fehér – piros terítők a verandák asztalaira. Új nap kezdődött. A napsugarak elérték az Eiffel torony lábát, majd felkúsztak a karcsú acélszerkezeten. Árnyékot vetett a végtelen sugárutakra, a pompás bérházakra, és a járókelő emberekre. Az idő múlásával az óra mutatójához hasonlóan más-más irányt tűzött ki a földre vetett árnyék. Párizs készen állt az előtte álló fárasztó napra.
Egyetemisták egy kis csoportja indult az egyik metró lejáratához. A lépcsők már nem csillogtak úgy, mint a felszínen lévő vizes macskakövek. A falakon lévő firkák, francia kormányellenes feliratok taszító képet mutattak. Teljesen más arca ez a városnak. Itt lekerül a külső elegancia, csupán a romlott belsőt láthatjuk. A fiatalok felszálltak a következő metróra, elindultak a Sorbonne felé. A kocsik zsúfoltak voltak, nem lehetett megfelelő tiszta levegőhöz jutni. Elnézve az utasokat, a világ összes arcát látni lehetett. A városban lévő nagy arányú bevándorlók egybeolvadtak a francia hagyományokkal, mára a párizsi élet részét képezik. Az iskolások csapatából kitűnt egy fiú. Különbözött a többitől. Minden mozdulatából, szavából arra lehetett következtetni, hogy rettentően művelt lehet. Azonban volt a megjelenésében valami ijesztő. Nem vett részt haverjai sötét üzleteiben, de keveredett már rendőrségi ügyekbe. Mike egy amerikai származású cserediák volt. Egy éves ösztöndíjat nyert, így ezt az időt a francia fővárosban tölthette. Minden pillanat magával tudta ragadni, amit Európából látott. Főleg a lányok területén. Nem messze tőle egy feltűnő öltözetű hölgy ült. Mélyen kivágott dekoltázsa, szakadt harisnyája elárulta foglalkozását. Hajába egy babarózsa hervadt virága volt tűzve. Együtt egy átlagos személyen nevetséges hatást keltett volna, de rajta elbűvölő volt. Ennek ellenére a fiú megpróbált nem foglalkozni vele. Egy pillantás erejéig találkozott tekintetük. Égszín kék szemével a fiúra meredt, majd újra a sötét alagutat kezde el bámulni. A következő megállónál leszállt, az ajtónál hozzásimult a fiú hátához. Mike teste beleremegett, ki akarta zárni a körülötte lévő világot, és a lány után rohanni. De nem tette. Más kötelezettsége volt.
A Sorbonne a világ legnemesebb egyetemeinek egyike. Évszázados hagyományokkal engedte szárnyra kapni a költőt, az írót, a tudóst, a publicistát vagy a jövő politikusait. Kevés embernek adatik meg a lehetőség, hogy ezen falak között tanulhassanak. Az épület egy ferde sugárút közepén áll. Mike sietve szedte a lábait, nehogy lekésse a 10 órai előadást. Folyamatosan a metrón látott lányra gondolt. Még soha nem érzett ilyet.
- Vajon ki lehet ez a titokzatos nő? – tette fel magának a kérdést.
Ez alatt a város másik végén egy hölgy rohant hasonló módon. Nem diák volt, nem is a szokásos munkahelyre igyekezett. Meghallgatása lesz. Nem egy színész szerephez, nem is egy divatcégnél. Ez a lehetőség mindennél többet jelentett számára. Megszaporázta lépteit, hiszen már így is 15 perc késésben volt. Az egyenetlen, és sok helyen hiányos macskakő nem jelentett biztos talajt számára. Többször megbotlott, de semmi nem tántoríthatta meg. Egyik pillanatban meglátta az égbe meredő vörös szél lapátokat. Közelebb érve már jól látható volt a cél: a Moulin Rouge tetején lévő malom csalogatóan hívta.
- Végre megérkeztem! – mondta kifulladva, saját maga megnyugtatására. A malom képe egy hosszú évekkel ezelőtt esemény sebeit tépte fel. Megtorpant, majd könny szökött a szemébe. Mindig próbálta kizárni az emlékezetéből azt az éjszakát. A történet örökre beleégett a tudatába, soha nem sikerült tőle megszabadulni. Hirtelen minden megjelent a szeme előtt. Leborult az aszfaltra, és percekig nem tért magához.
Valami messzi világba találta magát, az események villanásokban követték egymást. Egy kis faluban, ahol gyermekkorában élt. Hideg idők voltak, testvéreivel éheztek és vacogtak. A következő kép egy malom sziluettje volt a végtelenben. Futott a sötétben az építmény felé. Egy halvány gyertyalángot pillantott meg, majd belépett az ajtón.
- Hölgyem jól van? – kérdezték a járókelők. Jane felriadt. Az emlékéből újra a valóságban találta magát.
- Igen, köszönöm. Minden rendben van, csak megbotlottam. – magyarázkodott. Mielőtt el akarta hagyni a bámészkodókat. Nem szerette ha aggódnak érte. Soha nem tudta elfogadni a segítséget. Gyorsan összeszedte magát, és elindult. Már fél órás késében volt. Képtelenség, hogy még fogadni tudják. Tanácstalanul, és remény vesztve lépett be a revü otthonába.
A Sorbonne rektora megtartotta előadását. Mike fáradtan lépett ki az épületből, és ebédelni indult. Beült a Cité egyik kávézójába, ahol már várta a legjobb barátja. Elfogyasztották a megszokott Croassiont, és tejes kávét. Nehezen nyelte le a falatokat.
- Téged meg mi lelt? Egész nap olyan vagy mint egy hulla. – csapott a vállára Gerald.
- Velem? Mi lenne. Semmi nincs, ami említésre méltó. – hazudta. Még mindig a lányra gondolt, már bánja, hogy nem ment utána. Követhette volna egészen hazáig.
- Nő ügyet érzek a levegőbe. – folytatta a faggatózást barátja.
- Ezt nem tagadom. De mondom, hogy semmi komoly. – válaszolta unottan. Néhány perc csend után úgy gondolta elmondja a reggel történteket.
- Meglepő. Te nem vagy ennyire határozatlan. Tényleg belezúgtál, vagy csak kalandra vágysz?
- Nem tudom. Még nem éreztem ilyet. De ki tudja, talán még össze is állt volna velem.
- Az ilyeneknek mindegy kivel teszik meg, csak pénzt lássanak. – jegyezte meg Gerald lenézően.
Mike nem szólt semmit. Bántotta barátja megjegyzése, de igaza volt. Nem lett volna különb a többi utcai nőnél. Ez viszont még jobban felkeltette az érdeklődését.
Jane idegesen ült az egyik öltöző ajtajánál. Nagyon feszült volt, még mindig az felkavart érzelmek hatása alatt állt. Nem tudta kizárni a körülötte lévő világot. Minden olyan homályosnak tűnt, keveredett a múlt a jelennel.
- Jane Bourne – szólt ki az öltözőből egy mély férfihang. A nő ijedten felpattant székéből, és kopogás után benyitott. A helyiség tele volt jelmezekkel, parókákkal, kiegészítőkkel. A tükörrel szemben állt az ismeretlen férfi, előtte egy szék.
- Foglaljon helyet. – mondta. Jane illendően bólintott, majd leült.
- Ennyi év után mégis visszahúzott a szíved a Moulin Rougehoz?
- Még ennyi év sem volt elég ahhoz, hogy elfeledjem ennek a helynek a varázsát. Az életem kisiklott, az utcán keresem a kenyeremet. A legendás „Fehér Dáma” mára a múltté.
- És hagynád elveszni a hírnevedet, édesanyád hírnevét? Emlékezz csak mennyit köszönhet neki a kor legfelsőbb rétege.
Jane egy pillanatra lecsukta szemét. Tudta mit kell tennie. Vissza kell jönni a színpadra, és felül kell kerekednie az érzelmein. Nem hagyhatja, hogy a múlt kísértse.
A szeme előtt újra megjelent a távoli malom, és a gyertya lángja. Kinyitotta az ajtót, és két embert látott odabent. Veszekedtek. Jane apró lábaival közelebb lopózott, és megismerte az egyik személyt. Az édesanyja volt.
- Jól van kisasszony? – szólogatta a férfi. Jane ismét felriadt az emlékéből. Kissé zaklatott állapotban volt, de erőt vett magán, és így szólt:
- Visszajövök. Folytatom anyám és gyermekkorom pályafutását. Elvállalom a ma esti revüt.
- Pompás. Akkor itt az ideje, hogy rendbe szedjünk téged. Új ruhát kapsz. Akit ma este láthat a nagyérdemű az egy új Jane Bourne.
A vörös szélmalom előtt már késő délután gyülekeztek a vendégek. Általában a szokásos üzletemberek, jómódú turisták látogatják ezeket az előadásokat. A tömegben ott volt egy fiatalember, aki elsősorban nem az előadás miatt jött el. Sokkal inkább a fellépő lányok, a közelben bolyongó kéjhölgyek.
- Látod cimborám. Itt megtalálod azt amire a fogad fáj már régóta.
- Gerald, te mindig tudod merre kell keresni. – válaszolta Mike.
- Nah, siessünk, hogy a díszpáholyba még legyen helyünk.
Gyorsan jegyet váltottak, majd az ilyenkor szokásos nézelődés, és fotózás helyett egyből elfoglalták a helyüket.
A show elkezdődött. Szebbnél szebb táncosok léptek fel. A közönség hatalmas tapsviharral köszönte meg a műsort. A majdnem 2 órás előadás után Mike elindult a mosdóba, hogy rendbe szedje magát. Útközben egy ismerős tekintetre lett figyelmes. A folyosó végén egy fiatal nő állt. Égszínkék szeme csillogott a lámpák fényében. Az álarc ugyan eltakarta az arcát, de Mike egyből tudta kivel van dolga.
Jane is észrevette a fiú fürkésző tekintetét, de nem ismerte meg a reggeli metróról. Elengedett egy művész mosolyt, majd elindult az öltöző felé. Mike szíve a torkában dobogott, nem gondolt semmi másra, felszökött a vágy az egész testében. Követte a nőt. A sarkon látta befordulni a Jane nevével jelzett szobába. Várt néhány másodpercet, majd kopogás nélkül berontott. A lány ott állt a tükör előtt, kissé meglepődött a fiatalember modortalan magatartásán, de már hozzászokott. Félvárról kezelte az esetet.
- Maga mit keres itt? – kérdezte.
- Csupán azt szeretném megkapni, amit oly sokan átélhettek már önnel. – a fiú szavaiból a szeretet helyett inkább a pillanatnyi vágyakozás volt kivehető. Jane elpirult, de nem szólt.
- Azt akarom, hogy légy az enyém. Nem akarok semmi mást, csak egy estét.
A lánynak hányingere lett. El akarta felejteni az eddigi életét, erre itt terem ez a faragatlan alak, aki még mindig a régi életére emlékezteti.
- Nem tehetem. És nem is fogom soha többé megtenni. – felelte hisztérikusan.
- Ez nem rajtad múlik, azt teszed amit parancsolok. – azzal Mike pofon vágta a nőt.
Jane szemeit elöntötte a könny. Arca égett a fájdalomtól. Újabb felkavaró emlékek jelentek meg a szeme előtt.
Anyjára ismert rá a sötét malomban. Azonban a férfit még soha nem látta. A nő a földön feküdt, az idegen pasas megpróbálta magáévá tenni. A kis Jane sikoltozni kezdett, majd az asztalon lévő gyertyát véletlenül felborította. A földön szétszórt faforgács pillanatok alatt lángra lobbant. A tűz martalékává vált az egész építmény. Beleértve az édesanyját is. Ő az utolsó pillanatban eltudott menekülni. Ez az éjszaka örökké az emlékezetébe vésődött, mint egy állandó röppályán keringő sötét árnyék.
A képek ismét megszakadtak, és újra a jelenben találta magát. Erőt vett magán, és teljes erejéből nekilökte Mike-ot a tükörnek. A szilánkok megsebesítették a férfi nyakát és karját. Jane nem törődött vele, elrohant amilyen gyorsan csak tudott. Elege lett ebből az átkozott világból. Szerette volna örökre elfelejteni a múltat, nem akart a Moulin Rouge-ra és a magányos malomra emlékezni.
Kilépett a hűvös utcára. A város vörös fényben fürdött. A nap már alacsonyan járt, lassan besötétedik. Az emberek nyugodtabban sétálnak, nem zúg tovább a város a forgalomtól. Az Eiffel torony oldalán visszakúszott a fény. A gigantikus árnyék is lassan elhalványult, egybefolyva az utcákat átölelő sötétséggel. Párizs már nem dalolt többé. Holnap új napra ébred majd mindenki, és napkeltétől napnyugtáig sorsok dőlnek el. Fentről a mélybe, a múltból a jelenbe repülünk. Változunk, mert változni kell, és soha meg nem állunk.
Takács Gyula 2009
|
Súgó
Frissítés
Friss hozzászólások
Mmmmár négyszer olvastam el. Annyira tetszik :)