|
 AZ ISMERETLEN ISMERŐS
London szeles utcáit róttam Az Igazit keresve. Ugyan nem sok reménnyel kecsegtetett ez az októberi nap kint az utcán, én mégis próbálkoztam. Végtelen sok időm volt, mit csinálhattam volna?!
Hogy hogy kerültem Londonba? Apám brit, hozzá jöttem látogatóba az őszi szünetben, meg persze angoltanulás céljából is ki kellett jönnöm. Ami ugyan egyes embereknek furcsa, az az, hogy nem tudok anyanyelvi szinten angolul, pedig ennek is meg van a magyarázata. Apám és anyám rövid egyetemi kapcsolatából születtem. (Az egyetem Magyarországon volt természetesen...) Még ugyan tartják a kapcsolatot, de anyám letelepedett Magyarországra, apám meg visszament a szülőföldjére, Angliába. Így nem sokat látjuk apámmal egymást, de most kijöttem hozzá látogatóba.
És órákig sétálgattam kinn az utcán. Jeges szél fújt, az utca közepén forgácsokat láttam, biztos a közeli játszőtérből fújta ide a szél... Figyeltem a röppályájukat, megálltam az utca közepén. Mindneki megbámult, nekem valahogy mégse volt kedvem beülni egy jó meleg kávézóba, puszedlit enni egy forró kávé mellé, ki tudja miért...
Ahogy így mentem, mentem, hirtelen a semmiből meghallottam egy gitárhangot, és éneket hozzá. A szél miatt nem sikerült felismernem a dalt, de valahogy ismerősen csengett. Egy fiú ült az egyik padon, ő játszott, mit sem törődve az időjárással.
Gyönyörű volt. Hozzá foghatót még nem láttam. Gesztenyebarna, rövidebb haját ferdén megremegtette a szél. A szeme zölden világított a nagy szürkeségben, amit London jellemezte. A járomcsontjánál egy anyajegy volt, ami nagyon jól állt neki. A szája... A szája vastag volt, veszélyesen csókolnivaló, és hirtelen mosolyra húzódott. Rám mosolygott. Én pedig, minden ok nélkül leültem a földre, vele szembe, és hallgattam a játékát. Felismertem a dalt. A hard day's night. Imádom ezt a számot. És annyira szépen énekelte...
Másnap megint elsétáltam arra, ahol a fiút láttam. Aznap is leültem elé, és csak hallgattam, hallgattam. Szinte csak Beatles dalokat játszott. Nem bírtam tovább. Két dal között megszólítottam:
- Ennyire szereted a Beatles-t?
- Persze! Imádom őket... Néha már túlságosan is. A haverjaimnak az agyukra megyek néha a nagy rajongásommal. Pedig... - elgondolkozva meredt valahova a távolba.
- Pedig annyira jók... - sóhajtottam fel.
- Te is szereted őket? - Ő csak mosolyogni tud?! Annyira aranyos!
- Jaj, hát persze! Majdnem elmentem Paul koncertjére, de pont akkor beteg lettem. Hát, ez az én formán!
- Komolyan?! Én elmentem! Bibibííí - nyújtotta ki a nyelvét, mint egy ötéves. Mégis olyan érettnek tűnt, főleg, amikor elmélyülve játszotta a dalokat. Nem bírtam levenni róla a szemem.
- És...? - kérdeztem incselkedve.
- Hát, Paul olyan volt, mint egy isten. Egyszerűen el se tudtam hinni, hogy komolyan látom. Sok mindenről maradtál le. Elképesztő volt!
- Azt elhiszem! De 39 fokos lázzal nem engedtek el! Olyan gonoszsááág!! - elszomorodtam. Persze, ahogy ránéztem, rögtön jobb kedvem támadt. Sajnos aztán ránéztem az órámra, és letargiába zuhantam. - Holnap is itt leszel? - kérdeztem tőle reménykedve.
- Ha szeretnéd, itt leszek!
- Hát persze, hogy szeretném! - mosolyogtam rá egy utolsót, és elballagtam.
Aznap nem tudtam másra gondolni, csak rá. Amikor visszaértem apám házába, bezuhantam az ágyamba, és álmodoztam. Róla...
Én beteg vagyok?! Egy idegenről álmodozok? Akit életemben láttam körülbelül kétszer? Na ne már... Ez nem én vagyok!
De ahogy rágondoltam, elképzeltem az arcát, minden rossz gondolatom elszállt. Azok az igéző, őszinte zöld szemek... És a bőre, amint babarózsaszínre pirult a széltől, az elmélyült kifejezés... Hát, az nem semmi! Életemben nem láttam még olyan gyönyörű, mégis valahogy olyan ijesztően tökéletes embert, mint amilyen ő volt. Idegen volt, mégis, amikor ránéztem, néha önmagamat láttam benne. Nem, nem a szépségében, hanem valahogy a szemeiben. Ahogy csillogtak, ahogy rám nézett... Valahogy ismerős volt.
Megéreztem, hogy ez több holmi erős vonzalomnál. Ez valami több... Egy tűz lobbant a lelkemben, amikor először ránéztem. Éreztem, hogy Ő az, akit vártam. Ő, és nem más. Csakis Ő. Az ismeretlen ismerős...
Rosemary, 2009.04.29.
|
Súgó
Frissítés
Friss hozzászólások
Szép történet, és ami egy *fogalmazásnál* gyakori hiba, h "elvan harapva a vége" itt nincs. Egyszóval nagyon jó!