|
 AZ UTOLSÓ LEVÉL
Gyönyörű őszi nap volt. A naptár már november közeledtét jelezte, a napfény mégis önmagát meghazudtolva áradt be az amúgy sötét kis szobába. Ennek ellenére mégsem a késő őszi nap nyújtotta a meleget az öreg bácsinak, aki hintaszékében pihentette fáradt izmait és meggyötört lelkét, hanem a szoba másik végében terpeszkedő vén, korhadt kandallóban pattogó tűz. Az a tűz, ami egykor a bácsi szemében is égett, mára azonban kialudt, s helyébe a sötétség és a magány költözött.
Az öreg ráncos szemeit az ablakra szegezte, és kinézett a végtelennek tűnő messzeségbe. Egy roskadozó malmot pillantott meg, azt a malmot, amihez annyi emlék kötötte. Gondolatok áradata zúdult rá. Eszébe jutott, mikor még fiatal volt és boldog. Annak a malomnak köszönheti egykori felesége szerelmét. Ó, mennyiszer fogta el remegés, ha babarózsa arcát szemlélte vagy mikor kamillaillatú bőrét érintette! Azok a lopott percek, forró csókok, édes pillantások… Mára már mind csak egy szép emlék.
Régen minden annyira más volt. Más világ volt, más ember volt ő is. Még fiatal volt és élettel teli. Beleélte magát a boldogságba és a szerelembe, s akik óva intették, figyelmeztették, hogy a boldogság múlandó dolog, azokra ferde szemmel nézett és kinevette őket. Akkor még szabad volt, mint az a madár, aminek röppályája nem ismer határokat. Szeretett lázadni, mindent megtagadott, amit adtak neki, mindent félvállról vett, amit mondtak neki, csak a mának élt, bele sem gondolva abba, hogy majd mi lesz holnap, mi lesz élete végén.
A bácsi lelkébe az emlékek özöne miatt boldogság és egyben keserűség, fájdalom költözött. Nevetnie kellett magán, hogy milyen is volt, s közben sírnia, hogy mindez már réges-rég a múlt. Erőt vett magán, kinyújtóztatta öreg csontjait és felállt. Az ódivatú hintaszék recsegett és nyikorgott. Az öreg az asztalhoz vonszolta magát, amin egy tál mézes puszedli öntötte magából a kellemes illatot. A puszedlit még az idős szomszédasszony készítette neki, az egyetlen ember, aki még törődött vele. Az egyetlen ember, aki miatt nem halt éhen és vigyázott rá. Hihetetlen ez, hogy azok után a gyönyörű évek után, amiket eltöltött családja körében, még előfordul az olyasmi, hogy egy csökönyös, vén szomszédasszonynak kelljen vele törődni. De mindenért csak saját magát okolhatta. Hiszen felesége halála után ő, csakis ő marta el magát a szeretteitől, akik tényleg, tiszta szívből szerették. Ó, hogy lehetett ennyire buta! Miért kellett a szomorúságnak és a kétségbeesésnek ennyire elhatalmasodnia rajta? Ha nem hagyja el magát, ha nem viselkedik úgy, ahogy akkor, most minden másképpen alakult volna. Megláthatná és megölelhetné rég nem látott fiát, s megismerhetné végre az unokáját.
A nagy kétségbeesésben tollat ragad, majd gondolatait papírra veti. Szép lassan betölti a papírt keskeny, kacskaringós betűi. Mikor a végére ér, összehajtja és egy borítékba rakja. Ez volt az öreg bácsi utolsó levele, amit még életében írt.
Gigi, 2009.04.22.
|
Súgó
Frissítés
Friss hozzászólások
Hannah, hát ennek igazán örülök :D