|
 A LÁTVÁNY
Kora reggel az erkélyen, kezemben egy puszedlivel nézem a felkelő napot. Időben ébredtem fel, mintha a lelkem súgta volna: "Meg kell nézned, mi történik itt!" Színei pompásak, megelevenedik előttem a végtelen. Hirtelen közel akarok lenni hozzá. Repülni hozzá, hiszen úgy parázslik, mint a tűz. Szívemet melegség tölti el - örökre itt akarok lenni. A piros-narancssárga lassan citromsárgába megy át. Szárnyalnék felé, de nem tudok. A szépségéért röppályára állnék, hogy mindennap láthassam ezt a csodát. Néha ferdén repülnék, csakhogy lássam az épületeket, várakat, kastélyokat, malmokat. Nézném a tájat, a jót és rosszat, a múltat, jelent, jövőt. Ez lehetetlen, csak egy ember vagyok.
El fog a remegés, és elpirulok akár egy babarózsa a friss esőzés után. Kezdek fázni. Magamra terítek egy jó meleg takarót. Ha repülnék, nem fáznék.
Hogy lehetnék közel a hajnalpírhez? Hogy valósulhatna meg az, hogy én lássam először ezt a varázslatot? Édes színház, mi más lenne?
Felkelt a nap, a város nyüzsög, életre kész. Az emberek beszállnak az autójukba, és repülnék - csak képletesen. Ők egyből ott lehetnek, ahova menni akarnak, csak én nem. Felszállhatnék hajóra, vonatra, metróra, buszra, repülőre, de nem visz oda, ahova szeretném. Mert szeretném. Nagyon szeretném. Egyenlőre marad nekem a látvány, ami nem egy szimpla látomás. Holnap majd továbálmodom az álmom.
Prézli, 2009.04.19.
|
Súgó
Frissítés
Friss hozzászólások
Aranyos sztori. Szépen megírtad.