A TERÍTŐ
A városra rátört az égiháború. A felhőkből csak ömlöttek az esőcseppek a helyiek nagy bosszúságára. Nem tartott sokáig a zivatar, de éppen elég volt, hogy feldúlja a város pletykafészkét, Mrs. Daffodilt. Éppen a csipkés abroszt terítette ki az erkélyre, mikor megérkezett a változást hozó szél. Mrs. Daffodil egy pillanatra tette csak a korlátra a nagymama által készített családi ereklyét, de éppen elég volt, hogy felkapja a szél.
- Az Isten verje meg. Minek kell még történnie? Most futhatok a terítő után. – pörlekedett az asszony – Eredj utána David! -
- Hagyjál békén. Most metszem a babarózsát. – felelte a férj
- A fene vigye el a babarózsát! Majd ha nem lesz miről enned, akkor majd gondozhatod őket. De enni róla, azt nem fogsz. –
Ezzel a mondattal felkapta Mrs. Daffodil a kalapját, és elindult az abrosz nyomába. Végtelennek tűnt az terítő előnye; nagyon messzire fújta a szél. Már negyed órája kergette Mrs. Daffodil a frissen mosott asztalkendőt, de nem ért a nyomába. Az csak repült a szél szárnyán a végtelenbe. A röppályája szinte egyenes volt, néha meg-meg csavarta a szél. Ilyenkor az asszony nagyokat ugrott, de legtöbbször csak elesett. Ilyenkor bosszúsan elejtett egy az Isten rúgja meg-et, de nem adta fel: futott, amíg a tüdejéből bírta. Így érkezett meg a város szélén található malomhoz. A malomból hangos kiabálás hallatszott, valami csetepaté lehetett. Hangosan és élesen kiabáltak egymással a jelenlévők. Feltehetően egy férfi és egy nő. Szavakat nem lehetett hallani. Mrs. Daffodil kíváncsi ember volt. Szerette mindenbe beleütni az orrát. Gondolta, hogy körülnéz, mivel az nagymama terítője már nagyon messze járt. Nem bízott benne, hogy valaha megtalálja. Benyitott a régi faajtón. Recsegett, ropogott, de próbált észrevétlen maradni. Bebújt egy láda mögé. Feltehetően faforgács volt benne. Kikukucskált a jelenlévőkre. Valóban egy férfi és egy nő volt az. Olyan harminc év körüliek.
- Enyém lesz a ház, és kész! – mondta a nő.
- Felejtsd el! – reagált a férfi. – Ne hidd azt, hogy minden a tiéd lesz.
- Miért ne lehetne? És miért hívtál ide? – kérdezősködött a hölgy, majd hozzátette -tudod, Dave, szerintem te érd be a hétvégi házzal.
- A hétvégi házzal? - emelte meg a hangját Dave – tudod mit?
Ezzel a kiejtett szóval lekevert egyet a nőnek. Nagyon felindult volt. Látszott rajta, hogy rosszra készül. Szemében megfigyelhető volt a ferdeség. Nem volt beszámítható.
- Daaaave! Miért tetted?
- Miért? Mert egy szánalmas nő vagy Nancy. Semmirekellő rusnya nőszemély. De most teszek róla, hogy örökre befogd a szádat.
Nagy sikoltás hallatszott, Mrs. Daffodil nem látott semmit. Dave bevonszolta Nancyt az őrlőgép mögé. Mrs. Daffodil nagyon megijedt. Elkezdett gondolkozni, hogy mi lehet Nancyvel? Zavarogtak a gondolatai, eszméjét elöntötte a düh, és a gyűlölet. Nem tudta elviselni, hogy egy nőt bántanak. Egy szerencsétlen nőt, aki nem tud védekezni. Körülnézett. Meglátott egy sarlót. Kicsit korhadt volt a nyele, és rozsdás is volt. Leemelte a polcról, és kibújt a láda mögül. Elindult a sikoly irányába. Lassan haladt, megfontolt léptekkel. Remegett a keze. Félt. Rettegett. Kilométereknek tűnt az a pár méter. Már nagyon közelről jött a hang. Érezte, hogy cselekednie kell. Fogta a sarlót, és hátulról rátámadott az erőszakos férfira. Szúrt. Többször. Nancy nem tudta, hogy mit tegyen. Csak ült, és nézett ki a fejéből. Nézte Dave-t, aki nem volt más számára csak egy közönséges ember. Gyűlölettel fordult iránta. És nézte az asszonyt. Az asszonyt, aki bátor volt. Megtette, amit ő nem mert. Mrs. Daffodil is nézte az embereket. Nézte a magába forduló Nancyt, akinek könnyei tócsákat alkottak. És nézte Dave-t. Dave-t, aki nem szólt többé.
- El kell mennünk. – mondta remegő hangon Mrs. Daffodil.
- És Dave-vel mi lesz? – hangzott a kérdés.
- Nem tudom. Szerintem tüntessük el a bizonyítékot. Gyújtsuk fel a malmot, úgysem használja senki. Senki sem fog róla tudni, hogy mi voltunk azok, és főképp, hogy volt bent valaki.
- Rendben. Tegye. – szólt a szomorú beleegyezés.
Mrs. Daffodil mindent elintézett. Körberakta Dave-t szalmával, beszórta forgáccsal, hogy biztosan eltűnjön minden bizonyíték. Minden mozdulata arra utalt, mintha rutinos lenne. Rutinos gyilkos. Nancynek meg odaadta a sarlót.
- Töröld le a vért, majd hozd vissza!
Nancy némán követte a feladatot. Kiment a malomból, és a tisztáson meglátott egy terítőt. A terítőt, amit Mrs. Daffodil nagymamájának munkája volt. Fogta, és beletörölte a vért, maja bevitte a sarlót a véres abrosszal együtt. Nem szólt semmit, és odaadta a parancsnoknőnek. Mrs. Daffodil szótlanul ált a terítőt látva. Most szólalt meg benne először a bűntudat, mióta gyilkossá vált. Egy könnycsepp is elhagyta a szemét. Az asztalkendővel megtörölte a szemét, majd egy gyufával meggyújtotta a szalmabálákat. Gyorsan terjedt a tűz, hamarosan az egész épületet ellepte.
Hazafelé mindkét fél némán ballagott. Csak nézték pirosló eget, néha-néha visszatekintettek a tűzzel borított épületre, de nem szóltak semmit. Magukban őrlődtek. A város szélén elvált a két nő útja. Valami furcsa taszítás volt kettőjük között. Nancy bólintott, majd eltűnt a kis utcában. Mrs. Daffodil egy rövid ideig nézte, majd elindult otthona felé.
Eljött a vasárnap. A Daffodil család ebédhez készült. John, Marie és Mrs. Daffodil. Marie, John és Mrs. Daffodil lánya elővette a nagymama terítőjét a szekrényből. Frissen volt mosva, érződött a mosószer illata. A vasalás kifogástalan. Marie leterítette az abroszt, majd bement a konyhába a tányérokért. Mrs. Daffodil eközben kivitte a levest, majd letette az asztal közepére. Észrevett egy foltot. Vérfolt volt minden bizonnyal. Dave vére. Megrendült. Eszébe jutottak az események. Gondolkodóba merült: mit is tegyen? Megérkezett a gondolat. Úgy tett, mintha kiborította volna a levest, és leszedte a terítőt. Kimosta, majd kiment az erkélyre. Leterítette a korlátra, odacsipeszelte. Tekintete azonban megakadt egy járókelőn. Egy járókelőn, aki sokat köszönhet neki. Mrs. Daffodil elkezdett sírni. Csak sírt és sírt. Bűnösnek érezte magát. Bűnösnek. Mert azt tette, amit Dave. Bántott. Megtörölte a szemeit, bement, és ebédhez hívta a családot. Leültek az asztalhoz. Az asztalhoz, hol más volt a terítő.
Vilmányi Gábor
Pécs, 2009
|
Jó lett, de elég durvi!