|
 ELÚSZOTT ÁLMOK
Clémence Simard piros cipői hangosan kopogtak Párizs egyik esőáztatta utcáján. Kecsesen lépkedett a rengeteg ember között ugyancsak piros kabátjában, kezében különféle iratokkal. Szőke, hullámos haja lágyan omlott vállára, arca színe, mint a babarózsa. Nem figyelt a tömegre, azonban gőgős pillantást vetett minden rá figyelőre. Legnagyobb gondja a haja szárazon tartása volt, mivel az eső szorgalmasan szemerkélt. Sietett, meghallgatása volt a színháznál. Ő művésznő akart lenni, híres színésznő, érzések nélkül, aki eljátsza az egész életét egyetlen darabban.
Az utca túloldalán Jean Briel fiatalember pipázott ráérősen, nyugodtan. Mint sok más férfinak, neki is szembe tűnt a szőke hajú, magas, csinos hölgy a túloldalon. Ugyan szép volt, sosem tudott volna vele élni, még gondolatban sem. Ő volt a barátai közül a legnyugodtabb, aki sosem sietett, az élete végtelen sétákról szólt. Nem tetszett neki a nő stílúsa, látta rajta az izgatottságot, a siettséget, hiszen a lány arcára rá volt írva a párizsi élet. A rohanás, az örök rohanás.
"10 perc. Nem fogok odaérni. Taxira nincs pénzem, a busz nem jön, az emberek pedig olyan nyugodtak, mintha mindenre ráérnének." Ilyenképpen gondolkodott Clémence, miközben a buszmegállóban állt, vigyázva, hogy bőrkabátja nehogy hozzáérjen a padhoz, vagy akár egy emberhez is. Igényes külsője, gőgős járása mind arra vallottak, hogy gazdag családból származott, azonban ez nem volt teljesen így. Teljesen egyedül élt, a munkahelyét hetenként változtatta.(ezért is akart most színésznő lenni).
A busz késett, ő meg kezdett toporzékolni. Éhes is volt, ennivalója azonban nem akadt, mivel pénze még egy kevés puszedlire sem maradt. Mikor harmadszorra átkozta el a buszt, az végre megérkezett, azonban a megálló előtt egy óriási pocsolya éktelenkedett, az eső elmúlását jelezve. A busz egyenesen belehajtott és Clémence Simard kisasszony tetőtől talpig vizes lett.
Jean látta a jelenetet és hirtelen nem tudta mit csináljon. Ferde mosoly jelent meg az arcán, határozatlanságát tükrözve. Végül úgy döntött segít a nőnek, átfutott az úton egyenesen Clémence lába elé. Az emberek próbálták a nőt felsegíteni, de az vadul ellenkezett. Jean odanyújtotta kezét segítésképpen, kissé a nő felé hajolt, mire az egy határozott mozdulattal pofon vágta őt. Egy pillantra elhomályosodott minden, nem tudta hol van, mi történt, aztán ráeszmélt a valóságra. Clémence szemében haragos tűz lobbant, és úgy mondott, Isten tudja miket, mint mikor a malom szokott őrőlni. Senki nem figyelt rá, Jeannak meg muszáj volt elmosolyodnia.
"Sok semmirekellő! Úgy, röhögj, nincs jobb dolgod, minthogy engerm röhögj, mi?"
Clémence nagyon szégyellte magát, de cseppet sem mutatta. Ahelyett arra ügyelt, hogy iratai nehogy megvizeződjenek, ami valljuk be, reménytelen volt, hiszen mindene csupa víz és sár volt. Remegni kezdett és óvatosan felállt. A piros kabátja átváltott egy kimondhatatlanul ronda vörös színbe, piros cipői ugyanúgy. Ránézett órájára és elégedetlenül vallotta be, hogy 2 perc alatt képtelenség lenne, hogy odaérjen a színházba. Elvesztette ezt az állást is. Végignézett magán és maga sem tudja miért, de ott, mindenki szeme láttára zokogni kezdett.
- Kisasszony, sietett valahová? - kérdezte meg Jean, mikor észrevette a nő arcán lecsorduló könnyeket.
- Még.. mind...mindig sietek! - mondta a nő fuldokolva a zokogástól.
- Elvigyem az autómmal? - ajánlotta fel Jean félénken, mert még mindig tisztán emlékezett a kapott pofonra.
Clémence csodálkozóan ránézett nagy szemeivel, ajkát lebiggyesztette és szomorkásan intett a fejével, hogy igen. Jean átsegítette őt az úton, ami nehéz volt, mert a kisasszony még mindig harcias kedvében volt.
- Hova parancsolja? - kérdezte Jean, mikor már a meleg autójában ültek. Clémence arcáról még mindig nem tűnt a csodálkozó tekintet, de mostmár higgadtan válaszolt.
Az úton nem szóltak egymáshoz, de Jean a szeme sarkából észrevette, hogy a nő többször felé fordul. Arcán még mindig látszódtak a könnycsíkok, szalmaszőke haja pedig a sártól a forgács színére emlékeztetett. "Mégis, még így is szép." - gondolta magában.
Clémence kényelmetlenül érezte magát, hogy egy idegennel vitette el magát a színházba. Nem szólt hozzá, de szája többször is beszédre nyilott, amit aztán kisebb ásításnak álcázott. Egyre közelebb értek a színházhoz. Három perccel múlt négy óra. Ennyi késésért csak nem vágják le a fejét. Nem tudta hogyan hálálja meg az utat. Mikor a férfi a régi színház előtt állt meg, elővette sietősen a pénztárcáját, de amint Jean meglátta, elutasította a pénzt.
- Köszönöm! - mondta Clémence, és valóban hálás volt. Kitárta az autó ajtaját és kecsesen kimászott belőle. - Au revoir!
Jean úgy elmerült a nő gyönyörű arcában, hogy csak akkor kiáltott utána, mikor az már szinte a bejáratnál volt.
- Várjon! Azt sem tudom hogy hívják!
Clémence megfordult és mosolyogva válaszolt:
- Clémence Simard vagyok.
A férfi kissé megsértődött, hogy az ő nevére nem volt kiváncsi, de azért lelkesen intett a nőnek egy utolsót. Negyed óra múlva, mikor a háza előtt állt már, észrevett az ülésen valamit. Clémence iratai voltak. Megcsóválta a fejét, és elmosolyodott.
- Belőled sem lesz soha színésznő. - mondta hangosan, szinte nevetve.
Eközben Clémence Simard kisasszony ugyanolyan sárosan, egyedül ült a színház előtt és zokogva hajtotta fejét két tenyere közé.
Tamara,
2009.04.16.
|
Súgó
Frissítés
Friss hozzászólások
köszi szépen :D