|
 EGY VIDÁM, ÁPRILISI TÖRTÉNET
Egy gyönyörű áprilisi délelőtt volt. A nap verőfényesen sütött, én egy tóparton üldögéltem. Semmi dolgom nem volt. Az időm tengernyinek tűnt. Néztem a rózsaszín babarózsákat, amint a szél megremegteti őket, néztem a madarak röptét, hallgattam a csicsergést. Néztem, ahogy egy nénike puszedlivel etette a kacsákat, sok öregember pedig a horgászbotjával hadonászott.
Ám ezt a végtelennek tűnő nyugalmat hirtelen mintha megzavarta volna valami. A madarak szétröppentek, a közelben lévő malom leállt, a faforgácsot (amivel eddig a kisgyerekek játszottak) elsodorta a szél.
A tóparti parkba egy magas, napszemüveget, ferde, fekete kalapot és kabátot viselő idegen lépett be. Hogy nem tűnt fel neki, hogy legalább 24 fok van? Vagy lehet, hogy csak egy nagyon meleg égtájról jött, azért vett fel téli kabátot? Mindenesetre nagyon furcsa hatást keltett egy ilyen nyugalmas, vidéki kisvárosban, mint amilyen a miénk volt. Ruganyos, kecses léptekkel járt, mint egy… Nem is tudom… Egy szarvas járhat így két lábon. Olyan volt ez a férfi, mintha nem is ember lett volna. Sugárzott belőle valami, amitől mindenkinek elállt a lélegzete.
Hirtelen felkapta a fejét, mintha pofon vágták volna, és minden ok nélkül az én padom felé vette az irányt. Nem értettem, mi baja van, de ekkor levette a napszemüvegét, és rám mosolygott. A hófehér fogai világítottak a napsütésben, az ajkai körül nevetőráncok húzódtak. Én akaratlanul ugyan, de visszamosolyogtam. Volt az arcában valami, amitől mintha tűz lobbant volna a lelkemben, vagy a szívemben.
Azt hiszem, ezt nevezik úgy, hogy „szerelem első látásra”. Azóta is imádjuk egymást.
Rosemary, 2009.04.11.
|
Súgó
Frissítés
Friss hozzászólások
Nekem ugyanaz a véleményem, mint Superusernek. De am egész jó lett!