|
 KI IS VAGYOK ÉN IGAZÁBÓL?
Nagyvárosi lány voltam. Életem kilencvenkilenc százalékát egy több emeletes házban töltöttem a szüleimmel. Imádtam ott élni! Bármire, amire csak szükségem volt, karnyújtásnyira volt tőlem. De egy valamit sosem vettem észre, egy valamit sosem hiányoltam. Mégpedig a természetet. Nekem az volt a természetes, hogy reggelente a buszok zúgására az emberek hangoskodására keltem fel. Hogy miért? Tizennégy éves koromig évente szinte egyszer sem tettem ki a lábamat a családommal egy olyan természetbe, ahol zöld fák és tiszta levegő van.
Életem fordulópontja egy unalmas családi nyaraláson kezdődött. A szokásos tengerparti kiruccanás helyett, a szüleim valami oknál fogva a hegyeket választották. Nem voltam túlzottan oda az ötletükért. Szóval hogy is kezdődött? Íme:
- Apa, ha még öt percet kell a kocsiban a húgom mellett tölteni, itt vér fog folyni! – fenyegetőztem, mert már nagyon elegem volt a kishúgom állandó kötekedéseiből.
- Jól van jól van, még vagy három percet bírjatok ki egymás mellett, mindjárt megérkezünk – csitított apa, miközben anyával lesték az autóból az utcanevek tábláit.
Eltelt öt perc, aztán tíz, harminc, negyvenöt, majd az karórám mutatója már vészesen közeledett az egy órához. És továbbra is végtelen hosszú utak álltak még előttünk. Apa durván elszámította magát, ugyanis három percből három óra lett. Szerencsére közben a húgom Dóra elaludt, és én is már félálomban voltam, mikor anya lágy hangja ütötte meg a csendet az autóban.
- Úgy gondolom megérkeztünk.
Lassan, komótosan kikászálódtunk az autóból, majd terepszemlét tartottunk. Egy kis, fákkal övezett utcán álltunk, bármerre ahova csak néztünk, fák, bokrok, virágok burjánzottak, gondosan eltakarva egy igen régi házat, aminek ütött-kopott fala, félig leszakadt és ferde ablaktámlái voltak. Apa egy nagyon mély levegőt vett, majd örömtől kipirulva közölte velünk, azt a tényt, amit már sejtettünk:
- Ez az a ház, amit megvettünk családi víkendezésre.
- Hogy mi? Ezt most komolyan mondod? Azonnal induljunk haza!- kiabáltam, mint akinek elment a józan esze.
- Drágám, nem azért utaztunk négy és fél órát, hogy most rögtön elinduljunk haza, csak azért, mert te megijedtél a természettől. Maradunk és kész, nincs több vita – tett pontot a hisztizésemre anya, és ellentmondást nem tűrve betessékelt minket a kapun.
Dórinak nagyon tetszett a környék, számára teljesen új volt ez a helyzet, ugyanis ő eddig csak akkor látott fákat és bokrokat, na meg persze virágokat, ha parkban, vagy virágkereskedésben járt anyával, vagy apával. Ő hamar feltalálta magát az új környezetben.
- Apu, mi a neve annak a rózsaszín virágosnak? –mutatott rá hatalmas mosolyával egy bokorra.
- Az drágám a babarózsa – adta meg a választ apu helyett anyu, ugyanis nem igazán látszott rajta, hogy tudja mi az.
- Gyertek, menjünk be és nézzünk körül! – csörgette apa a kulcsait, és már szinte látszott rajta, hogy mennyire izgul. Hírtelen elfogta az alig látható remegés, és gyöngyözni kezdett a homloka.
Akkor úgy gondoltam, hogy azért viselkednek ilyen furcsán, mert félnek, hogy rossz vételt csináltak.
De miután beléptünk az ajtón, már egyikünk sem gondolta ezt. Odabent egy nagyon kedves nappaliba érkeztünk, ahol nem volt túl sok minden: televízió, kanapé, két fotel, és egy üres szekrénysor, meg egy kávézóasztal. A szekrények mellett egy kis csinos lépcsősor vezetett fel egy alig magasabb szintre, ahova még mi is beláthattunk a nappaliból. Dórival gyorsan felszaladtunk a lépcsőn megnézni, hogy ott mit találunk. Egy kis csinos konyha várt minket. Egész egyedien és újszerűen volt berendezve. A hosszú ebédlőasztal mellett egy újabb, de az előzőnél sokkal hosszabb lépcsősor húzódott fel az emeletre. Én gyorsabban felértem, mint Dóra. Fent négy rusztikus stílusú ajtót találtam. Találomra benyitottam az elsőn. Meglepetésemre, egy nagyon modern fürdőszobát találtam. Ámulatom közben észre sem vettem, hogy közben a szüleim is felértek:
- A halványkék ajtó mögött egy hálószoba van, az a miénk stop! –nevetett anya, de olyan jóízűen, ahogy ezelőtt még sosem.
- A virágokkal díszített szoba pedig az enyém, stop!- őrjöngött a húgom, akinek az arca piros színben tűzött az izgalomtól.
- Akkor enyém a krémszínű ajtó, igaz? – vontam fel a szemöldököm, de választ sem várva benéztem oda is.
Meglepetésemre, egy sokkal nagyobb szoba tárult fel előttem, mint a városi házunkban. Hatalmas franciaágy, egy kényelmes és elegáns íróasztal és tükrös szekrény kapott helyet. És még egy ajtó?
Igen meglepődtem, amikor észrevettem, hogy a függöny mögött, még egy ajtót találtam, ami egy kedves kis erkélyre vezetett ki. Még végig sem gondoltam, amikor kimondtam az érzéseimet:
- Csodálatos! Sokkal jobb, mint otthon! – ámuldoztam az erkélyről, a szabadba nyíló kilátás láttán.
A közelben még a mi hatalmas, sőt óriási kertünk nyúlt el, aztán a sárga pipacsokkal tarkított zöld rét vette át a hatalmat a végtelen felett majd rajta egy öreg malom búsan pörgette szélkerekét, röppályája körül. És mögötte egy mesébe illő tó terült szét, nyugodtam a naplementében. A tó vizében pedig a távolban nyújtózkodó hatalmas hegyek tükröződtek. Léleknyugtató látvány volt.
Úgy éreztem, soha többé nem akarok már visszatérni a zajos kis nagyvárosi életembe.
- Na, mit szólsz? Még mindig úgy gondolod, hogy a tengerpart jobb lett volna? – karolt át anya, és ő is megpihent a gyönyörű tájkép látványában.
- Nem, már nem gondolom így – suttogtam, és magamban szégyellni kezdtem magam, azért amiket mondtam.
Kettőnk közt a csendet apa hívása törte meg:
- Dóra, Gréta gyertek le! Tartozik egy kis kézműves műhely is a házhoz.
- Megyek! – szaladt le a lépcsőn Dóri.
- Én is megyek, csak egy perc! – válaszoltam, majd habozva anyához fordultam. – Nagyon sajnálom, amiket mondtam erről a nyaralásról, nektek volt igazatok. A külső nem mindig mutatja a valóságot.
Azt hittem, hogy ha bejövök a házba, az ugyanolyan lerobban lesz, mint kint, de bevallom tévedtem.
- Ugyan drágám, nincs semmi baj, az én reakcióm is ez volt, amikor apád megmutatta nekem a képeket a házról – mosolygott rám kedvesen. - De rendbe lehet hozni. Holnap elmegyünk a közeli kisvárosba, és megvesszük azokat a dolgokat, amire szükség van, egy felújításhoz. De most menj, mert már biztos várnak.
Egy hatalmas vigyor volt a válaszom arra, amit anya mondott nekem, majd Dóri után szaladtam.
Lent a nappaliban vártak rám:
- Gyertek, megmutatom a műhelyt! Még az előző tulajdonosé volt, ő ugyanis asztalos, később pedig fafaragó lett. De mára már annyira öreg, hogy kiadta a házát nekünk, hogy itt vakációzhassunk. Bármit használhatunk- újságolta apu, és közben kinyitotta az ajtót, ami a nappaliból vezetett át, egy kisebb helységbe.
Amint beléptünk a lakk és fa illatot árasztó műhelybe, az első dolog amit megláttam, a rengeteg forgács volt a földön. Aztán továbbpillantva gépeket, és több száz szerszámot, egy gyönyörű faragott széket, kész bútordarabokat pillantottam meg.
- Nézzétek gyerekek! Itt lehet majd kerámiázni, agyagozni, fúrni-faragni, sőt még akár festeni is – mutatott apa egy festőállványra.
A nap további részében, a műhelyben voltunk. Még anya is lejött, és ő is megtalálta a számára legjobban tetsző dolgot, a kerámiát. A húgom és apa egy hintalovat kezdtek el készíteni, én pedig a festőállvány mellett döntöttem. Úgy gondoltam, másnap reggel majd az erkélyemről kezdek el festeni, addig pedig előkeresem a festékeket, és minden más szükséges anyagot.
A másnap igen hamar eljött. Teljesen kimerülten aludtunk el. A nap legelső tűző sugarára keltem fel.
Még mindenki aludt. Éhes voltam, de nem érdekelt. Leszaladtam a festőállványért, majd odafent az erkélyemen elkezdtem lefesteni a tájat. Már éppen végeztem, amikor anya jött be a szobámba.
- Gréta itt vagy? – kérdezte, miközben egy hatalmasat ásított.
- Itt vagyok, éppen festek – suttogtam vissza, attól tartva, hogy elrontja ezt a varázslatos reggelt.
- Te jó ég! – lépett oda hozzám, majd szemügyre vette, amit festettem. – Drágám, ez valami csoda! Sosem láttam még eddig, hogy ilyen szépen tudsz festeni. Ámulatba ejtő.
- Anyu, ez a vakáció engem ráébresztett, hogy ki vagyok, és mi szeretnék lenni – válaszoltam neki, még halkabban.
Anyukám arcán a döbbenet és a szeretet ült ki egyszerre. Kedvesen a szemembe nézett, és csak ennyit kérdezett:
- És ki vagy te Gréta?
- Az a lány vagyok, aki nem való nyüzsgő nagyvárosba, mert ott nem tudja azt tenni, amit igazán szeret csinálni, festeni. Még rég óta festek, ezt te is tudod! Azon gondolkodtam, hogy nagyszerű lenne olyan munkát választanom, amit szeretek csinálni – kezdtem el mesélni azt, amin már oly réges-rég gondolkodtam. –Tudom, hogy a festészetből nem lehet megélni, ezt te is mondtad nekem, meg apa is. Én ezzel tisztában vagyok. El fogom végezni majd az egyetemet, de olyasmivel szeretnék foglalkozni, amit a legeslegjobban szeretek.
- Hát akkor tedd azt, amit jónak látsz! – mutatkozott meg apa is, aki pont akkor lépett be a szobámba, amikor elkezdtem anyának vallani az álmomról.
Ez a hétvége volt az a döntő pillanata az életemnek, ahol elhatároztam, mi szeretnék lenni. Tudtam, hogy keményen kell majd küzdenem, hogy az álmom ne vesszen el. És most itt vagyok. Harminckét évesen nyitottam egy galériát a rajzaimból, és festményeimből, van egy nagyon boldog családom, és meg tudok élni abból a pénzből, amit keresek. Úgy hiszem, ez csodálatos dolog. Csak azt kívánom mindenkinek, hogy találja meg célját, és sose engedje el. Semmi sem lehetetlen annak, aki képes tiszta szívvel küzdeni az álmaiért.
Szilkx, 2009.04.10.
|
Súgó
Frissítés
Friss hozzászólások
Eddigi legjobb sztori amit olvastam!!! Ez engem tényleg totál megfogott! Nagyon jó lett!