Csatlakozz te is!

Új év, Új kezdet

Egy újabb nap melyet imád az emberiség! Pedig aztán az égvilágon semmi értelme. Tett egy kört a Föld. Hurrá! Ez az év is elmúlik. Új év, új csalódások, új halálok, új szakítások, új… nah, vagyis rosszabb lesz minden. Tavaly ilyenkor még én is máshogy gondoltam. Önfeledten ment a party azzal a szemétládával. Azzal, aki idén júliusban itthagyott. Csak úgy. Minden ok nélkül. Pedig aztán mindent megcsináltam, hogy neki jó legyen. Hűséges is voltam. Tényleg MINDENT megadtam. Szerettem. Nagyon. De ő úgy látom nem. Hát mindegy. Vagyis mindig ezt mondom, de akkor is a nap 24 órájában ezzel vagyok elfoglalva - ezekkel a gondolatokkal sétálok az utcán miközben mindenki készülődik az ünnepre. A karácsonyi vásárba érek, ahol még áll a fenyőfa. Fényfűzérekkel díszítve. Mondanám, hogy csodás, de nem. Nem az. December 31-én mit áll ez még itt? Hahóó!! A karácsony elmúlt emberek!!

Elballagok amellett a pár árus mellett aki még nem pakolt össze a karácsony elmúltával. Valaki házi sütit árul: zserbót, bejglit, mézeskalácsot. A finom süti engem is odacsalogat a pulthoz. Ezt azért még én is szeretem. Veszek kettő mákos bejglit, s beleharapok. Hmmmm… Isteni, mintha a dédim csinálta volna. Tovább megyek. Egyébként hová is tartok? Ja, a szüleimhez. Odaérve bekopogok, majd mikor beengednek és üdvözöltem őket, levetkőzök. A híres szilveszteri ebédünk. Mindig együtt vagyunk ilyenkor. Vagyis nem, csak mióta elhagytak, ez az első alkalom. Anyuék nem akarják, hogy egyedül legyek, depizzek.

Gondolataimból egy papír zökkent ki. Elolvasom a lap tetejét: „Újévi fogadalmak”- ez áll rajta. Apu kézírása. Hah ez a bevett szokás! A legnagyobb baromság! Istenkém, még én is csináltam ilyet!

• Zsanett, már akartunk veled beszélni valamiről… - kezdete anya a „beszélnünk kell” témát.
• Hallgatlak! – mondtam szemforgatva, miközben egy almába haraptam.
• Pont erről lenne szó – száll be apa is. (Egyre jobb! – gondoltam) Anyával már figyelünk egy ideje, mióta, mióta hugi elment…

Ekkor a szemem könnybe lábadt. Hugi, vagyis a húgom. Még márciusban meghalt. Azóta nem beszélek róla. Nem.

• Azóta, olyan hogy is fejezzem ki magam… zsémbes vagy… - fűzte hozzá anya.

Ekkor. Ettől a 2 szótól lepergett a március, április, május és azután minden. Oh, mekkora egy balfék vagyok!

Hugi volt a mindenem, akit a legjobban szerettem! Attól, hogy ő nincs velem, én, én teljesen befordultam. Nem foglalkoztam semmivel és senkivel. Egy hülye vagyok. Nem vettem észre. Nem értettem, hogy Balázs miért hagyott ott. Pedig hányszor próbált segíteni, vigasztalni, hogy majd jobb lesz. Ő segített, én meg, mint egy barom, elriasztottam, és betelt neki az a bizonyos pohár. Utána magamat védtem, és őt hibáztattam. Pedig pont fordítva kellett volna. Elment. De, de ha visszagondolok, valami, valami…

• Oh, igen! Azt mondta, hogy szeret! Vár rám! Addig amíg kell! - Pattantam fel.
• Zsanett az ebéd!
• Bocsi el kell intéznem valamit! De Anya! Apa! Köszönöm és szeretlek titeket! – s rohantam szélsebesen a Petőfi utca 40-be, azon belül a második ház első emeletének 4-es számú lakásába. Otthon volt. Tudtam, hogy ott lesz. Csengettem és ajtót nyitottak. Ő volt.
• Zsani!
• Bazsi! - bőgtem.
• Hát itt vagy!
• Itt!
• Tudtam, hogy itt leszel. Éreztem.
• Vártál már?
• De még mennyire.
• És nem múlt el a szerelmed irántam?
• Még fel is erősödött, hogy eljöttél.
• Szeretlek.
• Én is. – Ölelt meg. – És még mindig rózsa illatos parfümöd van. A kedvencem. – ekkor felnevettem. Ez az, amit mindig felemlegetett.

1 hónappal később

Még mindig együtt vagyunk. Szeretjük egymást. De még mennyire!

Mit hozott nekem 2020?

Örök szerelmet (remélem), s még jobb kapcsolatot a szüleimmel.

Hugival álmomban minden este találkozok, beszélgetek. Boldog. Örül nekem, Bazsinak és legfőképpen nekünk! Anyuéknak!

Hát igen! 2020. Talán életem legszebb éve lesz.