Csatlakozz te is!

Karácsonyi vacsora

- Katika! - hallottam meg a nevem a konyha másik végéből, miközben sebtében szeltem át a helyiséget és iziben igyekeztem hátra fogni rakoncátlan barna tincseimet egy elnyúlt piros hajgumival. A főnökasszony egyre türelmetlenebb hanglejtéssel szólongatott a nevemen. Egészen biztos voltam benne, hogy nem fog szemet hunyni a késésem felett. Másodpercek múltán már előtte is álltam, kihúztam magam és felemelt állal meredtem a semmibe. Nem volt szabad a szemébe nézni, mert azzal a későn érkezőt meg tudta volna ölni vele. Főleg ilyenkor, szenteste előtt, a nagy sürgés-forgásban mindig vérben forgott a szeme. Persze mindezt csak a többi alkalmazottól hallottam egy-egy cigarettaszünet alkalmával pletykálnak.

- Nah, mivel végre mindenki méltóztatott megjelenni a munkahelyén - nézett rám úgy, mint aki legszívesebben átdöfne a kezében lévő fakanállal -, elmondanám, hogy idén újfent ránk esett a segélyszervezet választása, hogy elkészítsük a nélkülöző, szegény kis árváknak a szentesti vacsorát. Tavaly is mellettünk döntöttek és akkor is kitettünk magunkért, de idén szeretném felülírni a múlt karácsonyukat. Most nem érem be egy kis mákos és diós bejglivel! Idén zserbót sütünk! Mézes kalácsot! Rántott hallal, sült oldalassal, burgonyapürével. Lesz csontleves, halászlé bőven. De egy szálkát sem szeretnék találni benne! - fenyegetett minket a kanállal - A legjobbat szeretném ezeknek a drága gyermekeknek. Most pedig, munkára!

Nagy lendülettel pördült egyet a tengelye körül, és tényleg mindenki igyekezett a saját dolgát végezni. Július óta volt időm bőven belerázódni ezekbe a szürke hétköznapokba, amelyeket bearanyoztak azok a pillanatok, amikor a séf éppen nem kiabált velünk.

Gyorsan berohantam a raktárba és elővettem mindent, amire szükség van a mézeshez. Régebben én is ilyet sütöttem a gyerekeimnek. Kevertem hozzá cukormázat. Pirosat, zöldet, sárgát, kéket, és hagytam fehéret is. A lányaim szerettek díszíteni, bár a kis kezeikkel nem igazán lettek szépez az alkotások, de nekem akkor is a legszebbek voltak. A kisfiam inkább csak enni szerette. Meg se várta, hogy megszáradjon a máz, ezért mindig a könyökéig cukros volt. De így szerettem. Élénkzöld szemeivel igazán jól mutatott a kék massza.

Nosztalgikus emlékek közepette arra eszméltem fel, hogy már összeállt a tésztám. Beraktam a hűtőbe pihentetni, és csatlakoztam a többiekhez, hogy besegítsek nekik is. Egy idősebb férfi mellé álltam, akinek segítettem paszírozni a halászléhez. Sosem szerettem a halat, és a szagát sem. Egyszerűen úgy éreztem, mintha leúszna a gyomromig, és ott felforgatna mindent, amit csak talál. Ezért örültem neki, amikor végeztünk, és mehettem vissza a tésztámhoz.

Ügyeltem rá, hogy minél egyenletesebbre nyújtsam. Elővettem az ezüstösen csillogó formákat, és azzal szaggattam, hogy a gyerekeknek legyen miből válogatni. Lett ott minden. Fenyőfától kezdve aranyos csengettyűig, szívecskétől fodros szárnyú angyalkáig, szökellő szarvastól kisfiúig, kislánykáig.

Amikor elérkeztem a díszítéshez, többen körém gyűltek, hogy szaporábban menjen a munka. Igyekeztünk, ahogy csak a kezünk bírta. De… ahogy a kék cukormáz tömlője a kezembe akadt, szemeim előtt megjelent egy zöld szempár, és összeszorult szívvel morzsoltam el egy könnycseppet a kézfejemmel. Körbe pislogtam, nem látta-e valaki. Szerencsémre mindenki nagyon elmerült a színes vonalakban, mivel az idő gyorsan múlt, nekünk annál gyorsabban kellett dolgoznunk.

Este hetet ütött az óra, amikor mindannyian felsorakozva, kezünkben tányérokkal, kanalakkal és levesestálakkal indultunk meg az étkező hatalmas bejárata felé. Az egész terem vörös és arany színben ragyogott, a levegőt elárasztotta a fenyőfa illata, rajta olyan gömbök és rajzok függtek, melyeket gyermeki kezek készítettek, körbefutott rajta egy fehéren villódzó fényfűzér. Mellette állt két sorban egy-egy hosszú asztal, a székeken visítozó, hangoskodó gyerekek. Élvezték, hogy egyszer az évben ők is lehetnek boldogok, ők is jól lakhatnak, ők is meleg ágyban hajthatják kis fejüket álomra.

Akkor sem lettek halkabbak, amikor eléjük tettük az ételt. Talán még hangosabbak lettek, mint azelőtt. Egymás kezéből kimarva igyekeztek minél több húslevest szedni azzal a nagy merőkanállal. Én csak csodálattal és sajnálattal tekintettem feléjük.

A szervezők nem győztek hálálkodni nekünk a sok finom étel láttán, de én egyszerűen képtelen voltam figyelni rájuk. Gondolataim valahol messze, igen messze, egy vidéki kis falucskában, annak is egy kis kunyhójában, egy szegény család nappalijában. A kanapén három gyermek játszadozott. Egy kisfiú és két kisleány. Az apa a sült hússal a kezében egyensúlyozott és letette a tálat a konyhából kihozott étkezőasztalra. Az édesanya éppen a rakoncátlan, barna frizuráját igyekezett összefogni egy elnyúlt, piros hajgumival, miközben a nappaliba lépett. A gyerekek abbahagyták a játékot, és az asztalhoz ültek. Az asztali áldás után mindenki nekilátott a vacsorához, illatosabbnál illatosabb fogások kerültek a tányérokra. Kacsacombtól libamájig, sült lazactól salátákig. Desszertnek karamellás alma, mivel a gyerkőcök már felfalták a mézest. Főleg a kisfiú. Ő aztán sosem tudta megvárni, hogy megszáradjon a máz, így mindig tiszta kék maszat lett az arca. Most is úgy ült ott, mivel édesanyja kérésére sem volt hajlandó megmosakodni. De az anya nem haragudott rá. Olyan édesen, ártatlanul nézett fel rá azokkal a gyönyörű, zöld szemeivel, mint senki a világon.

Így emlékeztem vissza a tavalyi karácsonyomra, miközben néztem az árván maradt gyerekeket. Sajnáltam őket, amiért nem volt családjuk. S sajnáltam magam, amiért nekem sem volt.

Írta: Novák Marianna