Csatlakozz te is!

Fenyőfa illata a nyári alma idején

… Jóleső fáradtság töltötte el, miközben a föld porától koszos, kócos testén a júliusi perzselő meleg édeskés izzadságának illata áradt szét, leheveredett a hűvös szoba árnyékában pihenő öreg kanapéra. Engedte, hogy a csöppnyi szobában megbúvó régmúlt titkait őrző falak, halkan suttogó emlékei elvigyék magukkal. A függöny rojtjaival játszott a pajkos nyári szél és arcát lágyan simogatta, ahogy nézte a fény játékát hirtelen, azaz ötlete támadt, hogy a mai almaszüretet egy kis mulatsággal kellene zárni, hiszen a nagyszüleivel mindig így tették és jó alkalom lenne, hogy megköszönje barátainak, hogy segítettek neki. Izgatottan ült fel és ujjai automatikusan már írták is az üzenetet az esti mulatság valóságot öltött az üzenet elment ikonjában. Indult is a kamra felé, mert igazi mulatsághoz kell zene, fény, jó bor legyen az almából vagy szőlőből, és persze zamattól negédes és illatos ételek.

Ahogy mezítláb áthaladt a szobán a recsegő padló deszkáin, nagymamája jutott eszébe és mélabúsan gondolt arra az időre, mikor még kicsi volt és nézte nagymamája, hogyan siet át a szobán és hogyan rakja meg a búbos kemencét, megállt és úgy érezte keserű íz fut végig szájában, és ahogy nagyot sóhajtva kifújta a levegőt érezte, ahogyan múlik el minden pillanat. De ennél ő sokkal makacsabb lány volt, és arra gondolt jól van sors és világ legyen tiéd az idő – a múlt a jelen a jövő- az idei nyár és a tavalyi január, igen elmúlik, de a pillanat az emlék az bennünk, velünk marad, hiszen itt ez a ház a megkopott falak a megsárgult képek a karcos ütött- kopott székek, mind mesélnek. Ő is azt szeretné, ha majd róla is mesélnének és már nem is recsegett a padló a lába alatt, mert már szinte légiesen suhant a kamra felé, hogy oda belépve az ott őrzött kincsekkel egy újabb szép emléket teremtsen. Viharos lendülettel nyomta le a fémesen hűvös kilincset és lépett be a kamrába, ahol katonás szigorúságban sorakozó ottmaradt régi befőttek a kissé avas szalonnák nehézkes, de számára mégis illatos hideg levegőjű, öröknek tűnő atmoszférája köszöntötte. Ahogy a kamra illata ellentmondást nem tűrve árasztotta el, úgy futott le a hűvös levegő egészen a mellkasa legmélyebb zugáig és abban a pillanatban, mint mikor a jégre öntött forró víztől szinte hallotta a jég fájdalmas recsegő hangját s felszakadtak belőle a tavalyi karácsony bezárt emlékei. Tekintetével nem is kellett keresni mind ott voltak a felbontott lekvár a félig megtört dió és a felhasogatott fa. Észre sem vette mikor törtek utat könnyei csak mikor ebben a hűvös, dermedt kábulatban makacsul apró, de annál forróbb könnyek végigfutottak az arcán le a nyakán egészen a mellkasáig. Csak állt és engedte hagy olvassza fel a szívét, mely olyan volt tavaly karácsony óta, mint egy jégbezárt börtön. Hangtalan zokogásában szinte fuldokolt, de ezt csak egy mélyről feltörő sóhaj lélegzete tudatosította benne. A délutáni almaszürettől koszos, ragacsos kezével megtörölte arcát és ugyan azzal a mozdulattal nyúlt a karácsonyi díszekkel teli dobozért, keze talán az egész napos munkától vagy az eltemetett fájdalomtól remegett és a doboz a kamra padlójára hullott. Igyekezett megmenteni a fenyőfára való fényfüzért, ahogy utána kapott tenyere szorításában apró darabokra tört és elvágta tenyerét, a padlóra roskadt és csak nézte, ahogyan tenyerében forró könnyei és kiserkent vére keveredik, úgy kavarogtak benne is az érzelmek, nemcsak testét, de már a lelkét is koszosnak érezte. A cikázó emlékek élesen martak szívébe. Legutóbb mikor itt járt, tél volt a kertek mélyén eldugott kisházikót nemcsak a búbos kemencéből áradó jól eső melege töltötte be, hanem az ő lángoló szíve is. Hiszen várt valakit, aki számára oly kedves volt. A ház az ünnep és a szeretet meghittségéről mesélt akkoriban. Készülődött, a fenyőfa és a kemencében lustán elterülő zserbó illata járta át a csöppnyi szobát, örömtől mámoros izgatottságban teltek a készülődés órái, amik számára percnek tűntek, és azután lomhán ólomsúlytól terhes várakozásba fordultak, ahogy a kemencében úgy benne is alábbhagyott a lángolás és az ablakon ércesen csillogó jégvirágok jeges rémülete ülte meg szívét. Csak állt ma sem tudja meddig az ablaknál és a szélben kavargó havas tájra meredt. Akkor járt itt utoljára, ahogy az emlékeket, úgy a Kedvest is jó mélyre eltemette. Most sem tudta mennyi ideje ülhetett a kamra padlóján, csak a telefonjából sorra érkező üzenetek hangjai húzták vissza a múlt emlékeitől. Felállt és a kamrában szögre akasztott kötényre tévedt tekintete és ismét nagymamájára gondolt, a makacs derék asszonyra. Következő pillanatban már rajta is volt a kötény és arcát abban megtörölve mélyen beszívta annak minden erejét. Seprűt fogott, összeseperte a széttört fényfüzér darabjait s gondolta azzal együtt kisöpri a rossz emlékeket is. A szobában tekintélyt parancsoló óra gongja 6-ot ütött, és ismét érezte magán, hogy a készülődés izgalma járja át.

Az almafák árnyékában testes bor zamatától átitatott hordókon már csintalan táncot jártak a gyertyák, poharak mellett hetykén álltak a bortól verejtékező üvegek és ő még mindig kócosan és koszosan ismét várt………

                                                                                                             Orosz Anikó