Csatlakozz te is!

Az igazi ajándék

            Reggel zaklatottan keltem ki az ágyamból. Kár titkolnom, nagyon ideges voltam. Ez az első karácsonyunk Teóval, az új családdal. Tavaly ilyenkor még a többi gyerekkel „ünnepeltünk“ a gyermekotthonban. Mindenki megkapta az apró csomagot, amit küldenek nekünk. Tisztálkodó szereket, írószereket, füzeteket, jobb esetben ruhákat és játékokat rejtettek. Elképzeltük, milyen lehet igazi családdal karácsonyozni, ahol a ház tele van szeretettel és örömmel, nem a keserves várakozással, reménykedéssel. Vajon milyen lesz most?

Gyorsan felöltöztem, és átszaladtam az öcsém szobájába. Összekuporodva találtam rá az ágyában. A kedvenc maciját szorongatta, miközben üveges tekintettel bámult ki az ablakon. Odakint lassan szállingóztak a hópelyhek.

- Jó reggelt! – köszöntöttem. Láttam, ő sem aludt többet nálam az éjszaka.

- Szia Dóri - felelte rám sem nézve. - Te nem félsz? - kérdezte alig hallhatóan, és felemelte szomorú tekintetét, hogy a szemembe nézzen.

- De, nagyon - feleltem, miközben elcsuklott a hangom.

Júliusban fogadtak véglegesen örökbe. Emese és Ádám már a kezdetektől nagyon kedvesek voltak velünk. Még most is türelmesen várják, hogy megszokjuk a kialakult helyzetet. Tényleg mindent megtesznek azért, hogy minél könnyebb legyen a beilleszkedésünk. Eljárnak az összes tanfolyamra, szinte már csak olyan emberekkel beszélnek, akik jártasak az örökbefogadás témájában, külön polcuk van a pszichológiai könyvekre. És annak ellenére, hogy csak Teót szerették volna, beengedtek engem is az életükbe, mondván „így legalább nem szakadnak el egymástól.“ Tényleg nagyon tisztelem őket emiatt, de sajnos még várniuk kell, mire egy „átlagos“ családnak számíthatunk.

-  Öltözz fel, már biztos várnak minket - zökkentem ki a gondolataimból.

Pár perc múlva az ebédlő felé vettük az irányt. A lépcső már fel volt díszítve a fényfűzérekkel, a zserbót már sütötte Emese, Ádám pedig éppen akkor vonszolta be a fenyőfát a bejárati ajtón.

-  Jó reggelt! Gyorsan reggelizzetek meg, és utána feldíszítjük a karácsonyfát - üdvözölt minket Emese, és megtörölte lisztes kezét.

Mi is motyogtunk valamit, majd nekiláttunk az evésnek. Illatos hangulatgyerya égett a szépen megterített asztal közepén. Ilyennel se sokat találkozik egy gyerek a menhelyen. Nemsokára átvonultunk a kandalló elé, ami mellett Ádám már sikeresen felállította a fenyőt. Emese a díszeket szedte ki a dobozból, mi pedig azt se tudtuk mihez kezdjünk, hiszen ilyet még nem láttunk, hogy a családok közösen díszítik fel a fát, miközben  minden olyan tökéletes. Csakhogy mi még nem voltunk család. Papíron igen, de még nem éreztük így. Ennek ellenére besegítettünk mi is, és a végeredmény gyönyörű lett. Hátrébb álltam, és megcsodáltam a művünket. Még egy könnycsepp is végiggördült az arcomon. Örültem, hogy Teónak lehetősége adódott arra, hogy szép emlékei is legyenek a gyermekkoráról.

 -  Kértek egy kis sült almát? Nemrég vettem ki a sütőből - kérdezte Emese a konyhából, én pedig nem tudtam ellenállni, így elvettem egyet a csábító finomságból.

Teó még nem szólalt meg reggel óta, így egy kissé aggodalmasan pillantgattak felém, hátha tudom, miről van szó. Én csak némán megráztam a fejem, jelezve, hogy hagyják most, estére elmúlik a rosszkedve. Csakhogy este, amikor a templomba készülődtünk, Teó sírva fakadt. Nem csodálom, nagyon új, nagyon más és nagyon szokatlan lehet ez minden egyszerre egy ötéves gyereknek.

 - Mi történt? Mi a baj? - kérdezgették egyszerre tőle, de nem tudták megérteni őt.

Én lehajoltam hozzá, és halkan a fülébe súgtam:

 - Hagyd abba, kibírjuk együtt, ne rontsd el a karácsonyukat - mondtam, de erre csak még jobban bömbölni kezdett, majd kitépte magát a vigasztaló kezek közül, és elkezdett szaladni a bejárati ajtó felé. Annyira gyors volt, hogy mire mi odaértünk ő már kiszaladt az utcára, és eltűnt a szemünk elől. Mindannyian rémülve kaptuk fel a bakancsot, kabátot, és kiabálni kezdtünk:

 -  Teó! Gyere vissza! Teodor! Hol vagy?

Félórányi keresés után már reszkettem a félelemtől. Az arcomra fagytak a könnyeim, miközben már alig hallhatóan mondogattam:

 - Teó... Hol vagy? Drága kisöcsém... - de a végét már nem lehetett érteni, mert újra előtört belőlem a zokogás.

Mindannyian megtörten álltunk a hóesésben. Majd mintegy ösztöntől vezérelve mind elindultunk egy irányba. A harangszó irányába. Ahogy beléptünk a templomba máris eltöltött az ünnepi érzés. Szipogva néztem végig. Egy mosolygós, kedves arc közeledett felénk. Gábor tiszteletes.

 - Sziasztok! Örülök, hogy eljöttetek - köszöntött minket, majd érdeklődve rámpillantott. A gondoskodó tekintetétől újra eleredtek a könnyeim, és szorosan megöleltem. Ő az egyedüli ember az örökbefogadás előtti életünkből, aki még mindig velünk van.

- Itt van Teó - súgta a fülembe megnyugtatóan. Csodálkozva néztem rá, majd mögé. Teó szaladt hozzám ugyanolyan kisírt szemekkel, mint amilyenek az enyémek voltak. A karjaimba omlott, majd Emeseékre nézett, akik csókokkal halmozták el.

- Bocsánat, hogy elrontottam a karácsonyotokat. Nem ilyen ajándékot akartam adni nektek.

- Nekünk ti vagytok az igazi ajándék. Ahogyan a nevetek is mondja, Isten ajándéka. Ő tudta, hogy nekünk rátok van szükségetek.

- Szeretlek titeket, Anya, Apa - mondta Teó. Majd örömtől könnyes szemekkel öleltük meg egymást.

A többi hívő mosolyogva nézte egy család létrejöttét. Egy igazi családét.