Sz. Hajnalka – Adventi történet
Adventi történet
Arra gondoltam, hogy esélyes vagyok rá, hogy az elmúlt adventek szellemei kísértenek és számonkérnek majd, hogy észhez térítsenek, amiért annyira felpörgött, rohanással teli időszakom volt, egyáltalán nem csendesítettem el a lelkem, az ünnepi várakozásból szinte semmit nem éltem meg. Sejtettem, hogy a tudatalattim hajtott, mert amíg ide-oda futkostam, egyik programot szerveztem a másik után, addig nem gondoltam arra, hogy egy családtaggal kevesebbet kell számba venni az ajándéklista készítésnél. Tizenhárom év után először nem vásároltam a fa alá sípolós labdát, vagy különleges jutalomfalatot.
A szomorúságot cipeltem a vállamon akkor is, amikor a frissen leesett hóban gázolva a Kis-Duna Parton én voltam az első, aki nyomott hagyott, de már nem voltak ott az enyéim mellett a kutyalábnyomok. Sétámon a kis erdőnél az almafákkal egy vonalba értem. Eszembe jutott egy tavaly júliusi vidám emlék, és ahogy már mosolyogva haladtam tovább, megnyílt bennem valami.
Kezdtem élvezni a lábam alatt ropogó havat, beszippantottam a friss levegő illatát, csodáltam a napsütésben szikrázó fehérség csalóka érzését, hogy a tisztaság jellemző mindenre. Könnyebbek lettek a lépteim egészen addig, amíg meg nem csúsztam egy hó alatti jégfolton, és akkorát estem, hogy néhány másodpercig behunyt szemmel is csak szikrázó csillagokat láttam. Ezek azonban nem a karácsonyi fényfűzérek csillogására hasonlítottak, hanem azokra a csillagokra, amelyeket akkor láttam a múlt évben, amikor is a néhány perce az arcomra mosolyt csaló emlékezetesen vicces jelenet történt.
Meleg nyári napon sétáltunk öcsémmel, az egyik legrégibb parti barátunkkal, és a kutyusokkal együtt, amikor észrevettük, hogy a nyári alma már szépen pirosodik. A fiúk odamentek, hogy kóstolót szüreteljenek. Mi a kutyusokkal jó néhány méterrel arrébb türelmesen várakoztunk a csemegére. Barátunk miután a kutyáknak gurított egy-egy almát, - hiszen ők is szerették -, azt a szép, pirosat, amelyet nekem szánt, nem odahozta, hanem hirtelen ötlettel, célzás és figyelmeztetés nélkül felém dobta. Ugyan gyorsan próbáltam nyújtani a kezem, de esélyem sem volt elkapni a gyümölcsöt, pont a számat találta el vele. Na, akkor láttam hasonló csillagokat. De mint később kiderült, az alma legalább finom volt.
Ahogy tavaly júliusban, idén decemberben sem lett semmi bajom. De a múltkor a kutyám gyorsan vigasztalásomra sietett, most viszont egyedül voltam. Végig tapogattam magam, és mivel mindent rendben találtam, ülő helyzetből próbáltam felállni, de akkor meg egy fehér hógolyó száguldott felém, legalábbis én azt hittem, amikor periférikusan megláttam. Hamar kiderült az arcomra nyomott nyálas puszikból, hogy nem hócsatába keveredtem, hanem az utcánkban lakó kis haverom, a hófehér baba kutya rohant oda hozzám.
A selymes bundájú kis gombócot magamban csak Hópihének hívtam. Kerítésen keresztül barátkoztunk össze, a gazdájával még nem találkoztam, aki most bocsánatkérő arccal sietett felénk. Nekem furcsán hangzott, ahogyan azt hajtogatta: „zserbó”. Sajnálkozva ért oda, de megnyugtattam, hogy semmi baj, mi jóban vagyunk. Amikor megdorgálta a kis kajla kutyust, akkor derült fény rá, őt nevezték el a süteményről. Muszáj volt rákérdeznem, miért Zserbó. Gazdi elmesélte, hogy azon a napon, amikor hazavitték, ölbe véve ismerkedtek a jövevénnyel, ő kihasználta az alkalmat, és az asztalhoz közel kerülve gyorsan beleharapott egy zserbóba, amelyhez hozzáfért. Így már értettem mindent. Ő arra volt kíváncsi, hogy miért üldögéltem a hóban. Elmeséltem. Mire beszélgetve hazaértünk, már nem csak Zserbó, hanem a gazdája is haver volt.
Az érdekesre sikerült havas séta után, otthon vidáman meséltem el a friss élményeket. Együtt idéztünk fel egy tavalyi emlékeket. Mi nagyra nőtt gyerekekként a megmaradt illatos csokiöntetet nyalogattuk le a kanálról, amikor kutyusunk a sütemény széléből kapott kóstolót, mert ő is szerette a zserbót. Már tudtunk mosolyogni azon, ami visszafordíthatatlanul elmúlt. Az emlékidézős nap valahogy lenyugtatott, és elkezdtem az igazi készülődést.
Vettem egy pofás, kicsi, de illatos fenyőfát, mert nagyon szeretem, amikor a lakásba belépve, finom fenyőillat fogad. A családi fa már hosszú évek óta nem igazi, de amióta én a házunk külön-bejáratú felső emeletén lakom, azóta nekem mindig van saját karácsonyfám. Bár még a fa díszítésének ideje nem jött el, a lakást ünnepi díszbe öltöztettem. Mikor az égősorokat elővettem, úgy számoltam, ha az egyik fényfűzért máshová helyezem, a kis fenyőre akkor is marad elég csillogás. Ezért a fényképes polcra ügyeskedtem fel a színes lámpácskákat.
Következő nap, egy újabb, Zserbóékkal közös séta után, este kicsit belefeledkeztem a már adventi hangulatot árasztó szobám látványába. A nevető kutyámról készült, sárgán és pirosan táncoló fényben sejtelmesnek látszó fényképen végig simítva arra gondoltam, hogy ugyan a maga után hagyott űr, hiánya még sokáig fáj majd, de értékelni kell, nem szabad elfelejteni, mennyi jókedvet, ragaszkodást, szeretetet kaptunk tőle, amit már magunkban hordozunk mindig, és ha figyelünk rá, az érzés nem múlik el. Attól a pillanattól nyugodtan, nyitott szívvel vártam az ünnepet. Helyre tettem magamban a dolgokat. Beláttam, hogy szomorkodni lehet, de erőt kell meríteni a szép emlékekből, és az érzéseket megélni. Biztos voltam benne, hogy a szellemek mégsem kísértenek majd, hiszen már nincs mit számonkérniük.
|