Csatlakozz te is!

S. Emese - A karácsonyfa díszítés

 

 Idősebb korunkból visszanézve a Karácsonyok mindig szebbek, emlékezetesebbek. Érdekes, hogy sosem tudjuk, mikor képződik egy olyan emlék, ami egy életen át elkísér minket és, hogy mikor ér bennünket olyan történés, ami megváltoztathatja azt az ünnepet, amit a leginkább szeretünk.

 

 A családnál pár nappal Karácsony előtt ott állt a nappaliban egy hatalmas normand fenyő. Legalábbis a hét éves kisfiú szemében hatalmas volt. Csak állt, bámulta a szép fát és élvezte a fenyő illatos aromáját. Apuka épp akkor jött be a díszekkel teli dobozokkal, mikor a fiú azon gondolkodott, de jó lenne bevinni egy gallyat az ikreknek a babaszobába, had szagolják meg ők is. Ez az első Karácsony, amit a kistestvéreivel tölt, azt akarta, hogy ők is átérezhessék minden apró örömét az ünnepnek, például a fenyőfa illatát vagy a nagyi zserbójának az ízét.

- Szóval, elkezdjük a fadíszítést, nagylegény?

 A kisfiú bólintott, majd odament az asztalhoz, ahová az apja rakta a dobozokat és megkereste melyikben vannak a gömbdíszek. Eközben apuka elkezdte felrakni a fényfüzért a fára.

- Oh, már elkezdtétek? - toppant be a nagyi a szobába fehér kötényében. - Ne segítsek valamit?

- Megcsináljuk mi, te csak süss nyugodtan. - válaszolt a férfi.

 A nagymama visszament a konyhába, ők pedig folytatták a munkát. Kész lett a füzér felrakása, így már elkezdhették felrakni a díszeket. Mint mindig most is a díszgömbökkel kezdték. Szép vörösek voltak, mint a távirányítós autó, amit tavaly Karácsonykor kapott vagy mint az almák, amikből nagyi rétest csinál. Volt, amelyik teljesen csillogott a lámpa fényében és volt, amelyik csak kicsit. A fiú a fa aljára rakta a díszeket, míg apuka a tetejére. A gömbök után jöttek a nagyi díszei, amiket ő maga csinált. Ezek kis, fehér angyalkák voltak, amiket fonálból horgolt. A kisfiúnak ezek voltak a kedvenc díszei, a nagyi mindig azt mondogatta neki, hogy ezek az angyalkák vigyáznak rájuk.

- Segítsek felrakni az angyalhajat? - suttogta anyuka, aki akkor lépett ki a babaszobából. - Az ikrek elaludtak, szóval most már én is tudok jönni.

- Rendben. - bólintott apuka. - Kisfiam, ide tudod adni az angyalhajakat?

 A fiú kivett a dobozból egyet és az apja kérges kezébe adta, aki aztán elkezdte felrakni a fára. Körbe-körbe vezette rajta, majd rárakta a következőt. Közben ő segített az anyjának igazgatni a díszeket, majd megálltak pár lépésre a fától és szemügyre vették.

- Valami még hiányzik. - morfondírozott az apa.

- Kincsem, nézd meg nincs-e még valami a dobozban. - szólt a fiú anyja.

 Ő engedelmesen odafutott és belekukkantott a dobozba. Már csak egy csúcsdísz volt benne. Belenyúlt érte, de félúton megállt a keze. Ezt mindig az nagypapa rakta fel. Akármilyen magas is volt eddig a fa, ő felállt egy kislétrára és felrakta a csúcsdíszt. De a nagypapa nem rakhatta fel többet. Ő már nem volt többé. Tavasszal a szülei elmondták neki, hogy a papa meg fog halni, mert nagyon beteg. A kisfiú akkor még nem is nagyon értette, hogy mit jelent ez. Nem tudta, mit jelent a rák és az, hogy a nagypapa nem lesz többé. Júliusban értette meg mit jelent az, hogy az emberi élet elmúlik. Azóta nagyon hiányzik neki a papa. Már nem veszi a nyakába, nem játszik vele, nem barkácsolnak együtt, nem hoz neki mindig a kedvenc csokijából, ha a piacon jár és nem rakja fel a csúcsdíszt a karácsonyfára. A többieknek is hiányzott a nagypapa, a kisfiú tudta. A nagyi könnyes szemmel nézegeti a régi fotókat, apuka szemében, pedig egy apró könnycsepp jelenik meg, ha szóbajön a téma.

- Apa, csak a csúcsdísz van itt. - szólalt meg végre a fiú. - Nagypapa nem jöhetne vissza, hogy felrakja és velünk legyen? - fordult feléjük reménykedve.

- Sajnos nem. - tette a vállára a kezét az apja.

 Könnyel telt meg mindkét felnőtt szeme.

- Akkor most ki fogja felrakni a csúcsdíszt?

- Ha szeretnéd felemellek.

 A fiú bólintott, majd apuka felemelte. Akkor vette csak észre, hogy a díszben, amit a kezében tartott van egy papír.

- Apa, ebben van valami.

 Az apja leengedte a fiút, kivette a papírt és elolvasta. Apuka arcán könnyek csordultak végig egymás után. Átadta anyukának, aki felolvasta.

- Kedves családom! Én már nem vagyok, amikor ti ezt olvassátok és boldogan keszülődtök a Karácsonyra. Mert ugye boldogok vagytok? - anyuka hangja megremegett olvasás közben. - Tudom, most arra gondoltok, hogy nem vagyok ott veletek, de ti ott vagytok egymásnak és én is ott vagyok a szívetekben és az emlékeitekben. Ezért kérlek titeket ne szomorkodjatok, hanem boldogan várjátok az ünnepet.

 A szülők nehezen, de visszatartották a sírást. Fájt nekik a levél. Hogy lehetnének boldogok? Persze ezt a kisfiú nem érthette. Kerek szemekkel bámult szüleire.

- Miért sírtok? A nagypapa azt írja, hogy itt van velünk.

- Igazad van, fiam. - mondta az apa és felemelte a fiút, aki felrakta a díszt. - Itt van a szívünkben.