Csatlakozz te is!

„Kedvesem!

Nem tudom, hol is kezdhetném igazából. Kezdjem az első emlékemmel, hogyan is ismertelek meg? Hát jó, legyen. Kislány voltam még, talán tizennégy, és végre kiharcoltam, hogy elmehessek nyáron dolgozni. Felemelő érzés volt, igazán felnőttnek éreztem magam, bár mára rá kellett jöjjek, nem ilyen felemelő az.

Kimentem hajnalban a gyülekezőhelyre a testvéremmel, és vártam a többiekkel a fuvart. Persze te nem azon a csomóponton várakoztál, mert hiába is azonos a város, amiben lakunk, mégis távol vagy. Szóval felültem a platóra a többiekkel, és elindultunk végre. Hideg volt, rettenetes, júliusi hideg. Sosem felejtem azt a nyirkos, vizes kukoricát, amibe muszáj volt belemenni. Na jó, én akartam ezt. Már harmadik napja lehetett, hogy dolgozni mentem, és ekkor megláttalak téged. Nem tudok mást mondani, gyönyörű voltál, legalábbis számomra. Csodálatos, csokoládébarna szemek, melyek csak vonzották a figyelmet. Mint kiderült, nem csak az enyémet…

Emlékszem, egész nyáron alig mertem rád nézni, esetleg hozzád szólni, vagy netalántán melléd ülni. Úgy voltam vele, ez csak gyerekszerelem. Hiába voltam fiatal, egyszerűen megvetettem ezt. Undorítónak tartottam, és nem amiatt, mert láttam az embereket az utcán csókolózni. Egyszerűen betudtam annak, hogy most ilyen korban vagyok, jövőre lesz más, már nem is fogsz érdekelni. Én balga…

Eljött a következő év is. Én ismételten bizonyítani akartam, mind magamnak, mind a szüleimnek, egyszerűen mindenkinek… Neked… Mert megláttalak ismét, de már nem, mint munkatárs, hanem mint felettesem, mondhatni. Igazából Te ellenőrizted a munkámat. Tudom, nem voltam a legerősebb láncszem, de igyekeztem, ahogy csak tőlem telt. Nem akartam csalódást okozni. Emlékszem, hogy belepirultam már csak abba is, hogy kérdeztél tőlem valamit. Persze a munkával kapcsolatban. Majd bejelöltelek, vagy bejelöltél Facebook-on? A történet szempontjából lényegtelen, de elkezdtünk beszélgetni. Őszinte leszek: élveztem minden egyes pillanatát. Végül belementem egy kapcsolatba, amit nem is akartam, mert Te támogattál. Majd közben elmentünk együtt koncertezni. Csak Te és én… No meg a többiek… Rámozdultál a legjobb barátnőmre, és én baromi féltékeny voltam. Elindultam haza, elestem, s Te értem rohantál, felkapartál, ápoltál. No nem ÚGY, csak barátilag, bár a szemed csillogása nem ezt mondta. Vagy már csak képzelem utólag...

Végül nem beszéltünk jó darabig. Plusz munkákat vállaltam, egyszerűen mindent, amit lehetett: fattyazás, kapálás, almaszedés. Közben szétmentem azzal a már említett sráccal, szó szerint tiszavirág-életű kapcsolat volt. Elmondtam neked, de Te nem emlékeztél rá másnap. Arra, ahogyan zokogtam neked, semmi. Mert ittas voltál, én pedig egy kellék. Az az évi karácsonyomnál elkezdtél hiányozni. A beszélgetéseink, a sütik, amiket vittem a többieknek is. Mind azért volt, hogy lenyűgözzelek, bár már úgy gondolom, ez szinonimája a rajongásnak. Hiába volt ott az a sok fényfüzér, a fenyőfa, egyszerűen éreztem, hogy hiányzik valami. Nem kell mondanom, Te voltál az.

Szépen lassan elérkeztünk a tavaly történtekhez. Haladt a nyári munkaszezon, ütemesen, pörgősen, ahogy minden évben szokott. Te megint ott voltál, veled dolgoztam az első napon. Bámultalak, mint egy égi csodát, s Te ebből mit sem vettél észre, csak viccelődtél velem. Majd jött a szezonzáró esemény, amit előrébb hoztunk, mivel így volt jó mindenkinek. Ekkor történt meg először. Te megcsókoltál. Vagy én téged? Lényegtelen. Élveztem, imádtam, a mindenem lett hirtelen. Veled együtt. Másnap munka közben, mintha mi sem történt volna. Erre én megharagudtam, Te igyekeztél kárpótolni. A lopott csókok a kukoricásban, az esti találkák, úgy éreztem, ezért már Te is küzdesz, hogy ezt Te is akarod. Milyen balga vagyok…

Jött egy Lilla nevű nőszemély, aki mindent összekuszált. Legalábbis benned. Időt kértél, én megadtam. Végül elfelejtettél. Újabb karácsony Nélküled, lélekben egyedül. Hiába volt minden illatos a frissen készült sütiktől, a fáktól. Hiába hozta át a Szomszéd néni a speciális zserbóját. Már nem volt ugyanolyan. Semmi sem volt ugyanolyan.

Majd kaptuk a hírt: meghalt Ő, kit mindenki az apukájaként szeretett. Egy igazi viccmester volt, nem vitás, imádtuk. Te ott voltál a temetésen, ahogyan én is. Bókoltál, én elpirultam. Megint kezdődött a huzavona. Már nem voltak éjszakai sétálások, hajnali borozgatás, majd keringőzés a semmi közepén. Nem néztünk már hullócsillagokat és kívántunk hülyeségeket: Te engem, én Téged. Ez elmúlt, helyébe más érkezett. Egy más, mégis bensőségesebb dolog. Viszont hiába tettem meg mindent, kimondani a szót, na azt nem tudtam. Te visszaléptél, és hagytál engem elveszni a sötétben.

Hibákat hibára halmoztam, melyeket nem kívánok senkinek, de nyáron jött a reménysugár: Te. Hiába gondoltam, végleg vége már, nem. Volt Benned is egy szikra, valami megmagyarázhatatlan. Majd hibáztam, s Te eldobtál. Találtál mást, aki helyettesíthet engem. Vagy talán nincs is rá szükség, hisz’ nem vagyok felejthetetlen. Utólag mondtam ki végre: szeretlek. De már késő lett úgy érzem. Nem vagyok én pótolhatatlan.

Minden jót kívánok neked immár, legyen szép életed, de remélem, egy darabomat eltetted emlékbe, mert hiába múlik el a láng, ahol láng volt, ott mindig lesz parázs…

Attól, aki örökké szeret majd!”

• ezzel lezártam a levelet, s párnám alá rejtettem. Kinézek a havas tájra, rámosolygok a családomra, s igyekszem mostmár én is boldog lenni… Elvégre Karácsony van…