Csatlakozz te is!

            Heli fél évvel ezelőtt, július közepén vesztette el imádott férjét, Bobot. A társulat, melyben mindketten játszottunk pici, barátságos közösség volt, a történtek után mindenki jobban odafigyelt a nőre. Aztán idővel, ahogy az lenni szokott, minden visszaállt a rendes kerékvágásba, egyre kevesebb szó esett Bobról, akit egyébként a színház tagjai jól ismertek és nagyon kedveltek.

             A férfi halála után mindig vittünk valamit Helinek, hogy legalább ott egyen és igyon egy kicsit. Tudtam, hogy szereti a házi készítésű dolgokat, így a kertemben szedett almákat gyakran lepréseltem, és vittem neki friss almalevet. Ebben a nehéz időszakban nem játszottunk egy darabban, de amikor összefutottunk a folyosón, mindig megöleltük egymást, és váltottunk pár szót, de egyszer sem beszélgettünk a történtekről mélyebben. Helit mindenki szerette, így azt gondoltam, hogy több olyan barátja is van, akire bármikor számíthat, ezért nem éreztem, hogy pont rám lenne szüksége.

Karácsony előtt, miközben készültünk az előadásra, láttam Helin, hogy szomorúbb, mint a korábbi hetekben volt. Odaültem mellé, megszorítottam a kezét, és rámosolyogtam. Majd mindketten elindultunk játszani. Bár nem egy darabban szerepeltünk, akkor különösen örültem annak, hogy mégis egyszerre volt szünetünk. Éreztem, hogy be kell mennem Helihez az öltözőbe. Mikor meglátott, lehajtott fejjel hosszan megölelt. Nem kérdeztem semmit, úgy hittem, hogy a csendre volt a legnagyobb szüksége ott, és hát mit is lehet megbeszélni egy rövid szünet alatt… Az előadás után a folyosón futottunk egymásba, kellemes ünnepeket kívánt, már mosolygott is, aztán rohant haza. Természetesnek vettem, hogy a karácsony vált ki belőle ilyen érzéseket. Akkor még nem sejtettem, hogy sokkal többről van szó.

A két ünnep között csak egy előadásunk volt, pont Szilveszter előtti nap, akkor láttam Helit újra. Kora délután játszottunk, így utána volt egy kis időnk sütizni, beszélgetni. Körbekínáltam a zserbót. Mikor Helihez értem, mélyen a szemembe nézett és mosolygott. Pár perc után felállt és az öltözője felé indult. Különösen szerettem azt benne, hogy mindig őszinte volt, így utánamentem, tudtam, hogy megmondja, ha nem akar beszélgetni. De nem küldött el.

- A zserbó volt Bob kedvenc süteménye. Minden karácsonykor készítenem kellett legalább egy adaggal – mondta nevetve.

- Hogyan ismerkedtetek meg? – kérdeztem.

- Ez egy nagyon különleges és hosszú történet. – Heli mesélt, én pedig nagyon-nagyon élveztem hallgatni. Egyszer csak hirtelen megállt, és azt mondta:

- Ne haragudj, nem szeretnélek feltartani, biztos rengeteg dolgod van.

- Ráérek, kíváncsi vagyok a gondolataidra – nyugtattam meg Helit.

- Annyira hiányzik Bob! Tavaly ilyenkor még minden rendben volt… A szenteste napja volt számomra a legvarázslatosabb karácsonykor. Minden évben héjában sült krumplit ettünk vajjal, majd megnéztünk egy mesefilmet, és csak ezután állítottuk fel a fenyőfát. Én tettem rá a díszeket, Bob a fényfüzért. Aztán összebújtunk a fától, a süteményektől illatos szobában, és órákig beszélgettünk. Vele mindenben megértettük és támogattuk egymást. Minden érzésemet, gondolatomat meghallgatott, komolyan vett. Egyek voltunk, gyakran ő már csinálta, amit én még csak gondoltam. Ha valamiben nem értett velem egyet, azt érzéssel mondta el, ha pedig arra volt szükség, úgy kérdezett vissza, úgy adta át a véleményét, hogy közben hagyta, hogy én jöjjek rá a saját megoldásomra.

Hirtelen könny szökött Heli szemébe. Csak nézett rám, majd azt mondta:

- Úgy látom, hogy ez téged tényleg érdekel.

- Persze, hogy érdekel! – feleltem. Először nem értettem, hogy Helit miért hatotta ez meg ennyire.

- Az elmúlt időszakban több negatív tapasztalatom is volt a barátságokat illetően. Mikor bejöttél hozzám az előadás szünetében, az azért esett különösen jól, mert előtte délután egy kedves barátnőmnek meséltem az aznapi élményemről, mikor odajött hozzánk egy közös ismerősünk. Ezután a barátnőm elköszönt, majd ők ketten együtt továbbindultak. Nem érdekelte, hogy a történetnek folytatása is van. Karácsonykor meg egy másik barátnőmmel beszélgettünk, aki egy idő után azt mondta, hogy túl sokat beszélek a férjemről, ideje lenne már feldolgoznom az elvesztését. Azt éreztem, hogy ahogy múlik az idő a környezetem egyre kevésbé kíváncsi rám, terhet jelent a közeli barátaimnak is meghallgatni és vállalni a legrosszabb pillanataimban.

Erre nem tudtam, mit feleljek, annyira megdöbbentett, amit Heli mondott. Hosszan megöleltem, megsimogattam, és áthívtam magunkhoz szilveszterezni, amit boldogan el is fogadott.

Másnap este Heli vacsora előtt a kezembe adott egy gyönyörű képeslapot, melyet ő festett. Ez állt benne:

            „Köszönöm azt a mélyről jövő, őszinte figyelmet, amit tőled kaptam! Azt érezni, hogy valaki bármikor meghallgat, megért, valakivel bátran megoszthatom lelkem legmélyebb, legfájóbb titkait, a legnagyobb ajándék a világon.”